Sloane szemszöge:
Szinte már eltörtem az ujjait. Annyira szorítottam cellatársam kezét.
- Én nem akarok életem végéig itt roskadni! - suttogom idegesen. Egész nap annyit sírtam, hogy az már nem ment. Már nem bánt úgy. Vagy lehet, hogy igen, de nem tudok mit kezdeni a helyzettel így hagyom. Azzal próbálok törődni, amit még irányíthatok..
- Miss Graham! Edison! Távozhatnak! - nyitja ki a rács ajtaját egy férfi mire mindketten felpattanunk a földről.
- Ugye nem viccel? De miért? Hogy? És.. Miért? - kérdezte Edison, és én is kíváncsian néztem az ott állo úrra.
- Nekem csak annyit mondtak, hogy engedjem el magukat, mert távozhatnak. - közőlte,majd sürgetően intett. Hihetetlen. De mindennek van ára. Ha ezt most megúsztuk.. akkor valahol máshol vár a feketeleves..
- Aha.. Gondoltam. - motyogom, amikor a váróba érünk és a helyiség másik végében meglátom az apám aktatáskával és Edison szüleivel beszélgetni, mögötte az egész Lynch család. Tipuksan az az ember, aki a lányát nem tudja megnevelni, de egy agyongyúrt férfit simán megtör és bőrtönbe juttat.
- Eddy! - sipít az anyja, mikor közelebb érünk és meglát minket. Azonnal ölelgetni kezdi, ahogy az apja is. Ennyire azért nem imádják, azt tudom. Csak mindig megvan a szülőkről az emberek véleménye.
- Sok magyarázattal tartozol! - néz rám apu. Mégis mióta tartozom neki magyarázattal?
- Aha.. - bólintok unottan, majd elindulok ki, Ők pedig mind jönnek utánunk.
- Azonnal lassíts! Ha nem vagyok, te még mindig ott bent ülnél! - szól rám élesen, mire meglepettségemben lassítok a lépteimen. Mégis mi történt vele? Mióta lett olyan nevelő szándékkal teli szülő? Tény, hogy Ő a város legjobb ügyvéde, de nem kell felvágni vele.. mellesleg. - Azt hittem, hogy ha elköltözünk azzal jót teszek! - mondja idegesen.
- Mégis mit jelent ez? - kérdezem.
- Azt, hogy egy nagyon rossz döntés volt! Azt hittem ha elváglak mindentől és mindenkitől, ami Los Angeles azzal sokkal könyebb lesz! De nem! Elszaladt veled a ló és amit művelsz az elfogadhatatlan!
- Mit művelek? - nevetek fel értetlenül.
- Az utcán lődörögsz késő esténként, hamis személyivel járkálsz és a bőrtönből kell kihoznalak! Még megkérdezed? Elég ebből! Nem maradunk itt! Most hazamegyünk, összecsomagolsz és a hajnali géppel már indulunk is vissza Los Angelesbe! - mondja határozottan, mire én lefékezek.
- Micsoda? Nem! Nem vihetsz oda vissza! Különben is! Itt van az életem! - néztem rá teljesen kétségbeesve. Nem érdekel, hogy a parkoló kellős közepén rendezek jelenetet.
- Élet? Felejtsd el ezt az életet. Los Angeles jobb lesz neked! Vissza mész a régi iskoládba, visszaköltözünk a régi házunkba és egy 18 éveshez illően viselkedsz! A takarodó pontosan fél 11! - mintha csak Stormie ötlete lenne ez az egész és Ő iranyítaná, mit mond az apám. - Arról ne is beszéljünk, hogy emberek felé bökdösöl kardal és a fiúkat pofozgatod! Ennek véget vetünk!
*****
Leültem az ágyam szélére és az este már a harmadik hívásom indítottam.
- Igen.. El. Ígérem, hogy nem erősítek másik csapatot. Nagyon sajnálom. Én se értem. Köszönök mindent. Vigyáz magadra Jersey! Szia! - köszönök el, majd kinyomom. Az utolsó. Egy csoport hívás.
- Nincs ehez egy kicsit késő? - nevet Aymeric a telefon túloldaláról.
- Mi a helyzet Slo'? - kérdezte Joshé.
- Srácok.. - motyogom és nem akartam elhinni, hogy itt kell őket hagynom.
- Hé! Baj van? - kérdezte Nash. Pont, mikor valaki megállt a nyitott szobaajtómban. Mivel ki voltam hangosítva az illető hallani fog mindent, de engem nem érdekel.
- Hol voltál ma? - tett fel egy kérdést Tommy is.
- Én csak.. Los Angelesbe költözünk. Hajnal négykor indul a gépünk. - suttogom.
- Micsoda? - reagált elsőként Josh.
- Sajnálom srácok. Mindent. - szipogom.
- De csak így! Arról volt szó, hogy összetartunk! Heten maradtunk! Miért akarod megint csökkenteni a létszámot? - kérdezte Joshé.
- Ez úgy hangzott, mintha az előző kettö az én hibám lenne. - mondom értetlenünl.
- Már nem azért Sloane, de nem mehetsz el! Ez nem így működik! - szólal meg Nash.
- Szerinted én ezt akarom? - kérdezem telesen kiakadva. Mert én nem ezt akarom. Én nem akarok elmenni, nem akarok semmit és senkit itthagyni. Ez csakis Stormie hibája. Senki másé.
Hajnal fél háromig beszélgettünk, míg szép sorban be nem aludt mindenki, miután elbúcsúzott. Kinyomtam végleg, majd a melettem ülő Luciferre néztem.
- Mi lesz velünk? - kérdezem félve. Az előző iskolámban nem imádtak. Mondhatni gyűlöltek. De sose érdekelt, mert az a pár óra az iskolában nem számított. Utána otthon voltam, de most vissza kell mennem Los Angelesbe, abba az iskolába. Azok az osztálytársak már nem 9-10 évesek. Ez így nem oké. Én itt akarok maradni, ahol az eddigi éveimet tőltöttem.
- Sloane! Indulunk! - áll meg az ajtóban Riker, mire felé fordítom a fejem. Nem sírtam egy jó ideje és a külsőmet is rendbehoztam miután hazaértünk, de elég csúnyán néztem rá ahhoz, hogy egy másodperce összerezzenjen. Pedig meg se erőltettem magam. - Leviszem a csomagjaidat! - mutat a két bőröndre, majd elkezd feléjük menni.
- Riker! - állok fel, kezemben Luciferrel, mire megáll és rámnéz. - Lehet, hogy Los Angeles a ti terepasztalotok.. De bárki ötlete is volt, hogy visszarángasson oda... Nagyon megfogja bánni! - mondtam.
- Ez az apád ötlete volt. Vigyázz mit mondasz! - néz rám szigorúan, majd felemei a bőröndöket és elindul ki.
- Azért remélem Hawaai-n ünnepeljük a karácsonyt. - szólok oda gúnyosan, mire megáll és beletelt pár másodpercbe, mire letette a csomagjaim, majd visszafordult.
- Egy ideje nem ez a szokás. - erőltet mosolyt az arcára válasz közben, majd ismét megfordul és ezúttal már le is megy. Itt.. vagy ott. Megkeserítem az életüket, ha az enyém is roszabb lesz.
- Magukkal visznek európába! - mondja kiakadva Eddy, miközben én a repülőtéren bámészkodom körbe. Kevés az ember.. Nagyon kevés.
- Magaddal viszel? - kérdezem reménykedve, miközben elveszik a lábam melöl Lucifer hordozóját. Magán géppel repülünk. Milyen csodálatos! Pedig úgy bámultam volna a savanyú képű utasokat, akik elhagyják Bostont. Olyan gyorsan történt minden. Percek kérdése és itt kell hagynom mindent. De miért? Csak mert egyszer.. na jó kétszer, a sitten töltöttem egy éjszakát. És ennek itt nincs vége. Hogy lenne már vége? Apu úgy eldobott mindent, mintha már meglenne tervezve az egész. Fogadjunk, hogy ebben is Stormie keze van.
-Sloane! - szól utánam szogorú hangon apu, mire megállok és megfordulok.
-
Csak egy nyomorult kávéért megyek el, mert órák óta nem aludtam. -mondom kimért hangon, majd megfordulok és elindulok, hogy szerezhessek magamnak kávét. - A repülő téren kapott kávé szörnyű.. - panaszkodok már vagy 10 perce Nash-nek. Egy padon ülök, jó pár méterre a többiektől, akik árgus szemmel figyelnek. Igen.. ők és én is tisztába vagyunk azzal, hogy simán lelépek innen a francba. Csak így nem tudok.
- De ezt nem lehet csak így! Sloane kérlek old meg! Valahogy meg kell oldanod! - magyaráz tovább.
- Sajnálom. - motyogom,majd fintorogva beleiszom a kávémba. - Annyira tehetetlen vagyok.. - sóhajtottam fel.
- Mikor indultok? - kérdezte, mire elkezdtem körül nézni és mikor áthaladt a tekintetem a kis csapaton, Stormie a fejét rázta szigorúan. Szerintem azt gondolta, hogy kiutat keresek. Az is lehetne, de jelengel egy óra kéne.
- Azt hiszem még durván van négy-öt percem a beszállásig. - nézem a hatalmas fali órát.
- Akkor csak idaér.. - motyogja,mire összeráncolom a szemöldököm és értetlenül nézek magam elé.
- Kicsoda? - kérdezem.
- Szerinted hagyja, hogy csak úgy lelépj?
- Ki nem hagyja, hogy csak úgy lelépjek? - kérdezek vissza mire felnevet.
- Például én Mrs. Dallas. - vágodik le mellém a padra Cameron.
- Szia Sloane! - köszön el.
- Szia Nash. - sóhajtok fájdalmasan, majd kinyomom a telefont és azonnal át ölelem Cameront.
- Azért még látunk, ugye? - kérdezte reménykedve.
- Azért ne felejtsetek el. - szorítom jobban.
- Nem fog megtörténni... Szinte lehetetlen.
- Gyűlölök otthagyni dolgokat.. Talán, mert engem is folyton ott hagynak. Jól megrugdosva és kisemmizve. - hajtom le a fejem, miután eleresztettem.
- Hé! Mindig is volt hét idiótád és mindig is lesz! - bök oldalba, mire felnevetek és ránézek.
- Hét? - kérdezem.
- Igen! Josh, Joshé, Aymeric, Tom, Nash, én.. És még az az idióta Mike is. Bár Ő már nem úgy, de akkor is.
- Cameron. - pillantok el a vála fellett, ahol messzebb fotóznak. Fiatalabb fiúk és lányok, de fotóznak.
- Hát. - pillant hátra, majd vissza rám. - Ez ezzel jár. Visszatérve.. Ha baromira nem jó a helyzet, csak hívd bármelyik idiótát. - mosolyog rám bíztatóan, miközben az egyik kezével megfogja az enyémet.
- Sloane! - szól apu, mire odanézek és látom, hogy mindenki indulásra kész. Nem akartam felállni. Nem akartam elmenni. De Cameron felhúzott.
- Szia bajnok. - ölel át újra.
- Hiányozni fogtok. - motyogom a mellkasába.
- Te is. Mindannyiunknak. Na menj! - tol el magától, majd egy puszit nyom a homlokomra és rám mosolyog. - Mr. Graham! - fordul apu felé, természetesen kiabál és eszében sincs oda menni. Minek azt, had bámuljon minket a reptér. - Hatalmas hibát követ el! - kiabál ismét, majd elereszti a kezem és elmegy. Komolyan tudja, hogy kell hatásosan lelépni.
