Sloane szemszöge:
Végignéztem, ahogy elhelyezkedik az ágyon fekve. Tíz percnél kevesebb(!) időt nem vett igénybe.
- Szóval.. Ott tartottunk, hogy 2 évig és pár hónapig jártatok. Azaz majdnem három évig. Viszont csak egy fogadásból ment el veled randizni...
- Egy hónapig fűzött, majd azután végre igent mondtam. - bólintottam, hogy ez a sztori.
- Hogy-hogy igent mondtál? - kérdezte és nagy szemekkel nézett, mintha csak estimesét mondanának.
- Úgy próbált felszedni, mint a többi lányt is általában. Nekem ez a stílus nem tetszett. Aznap reggel, amikor még egyszer megpróbalta, akkor megmondtam neki, hogy én nem a többi lány vagyok. Egészen az ebéd szünetig leszállt rólam. Egyébként a hátam mögött úgy neveztek, hogy "Az elérhetetlen". Nem értem miért... Visszatérve. Aznap, ebédszünetben a szekrényemnél várt és konkrétan letérdelt elém egy csokor rózsával és elhívott randizni. - mesélem el röviden a sztorit. A lényeg nagyjából ennyi. Viszont vissza gondolni rá egy kissé rossz érzés.
- Elvitt randizni? Mit csináltatok az első randin?
- Nézd Ashley..
- Ne hagyj válasz nélkül! Jobb ezt kibeszélni magadból! Kérlek..! - néz rám könyörögve. Jó.. egy keveset mesélhetek neki.
- A parkba mentünk piknikezni. Emlékszem egy csomó olyan dumát bedobott és úgy viselkedett, mintha a többi lánnyal lenne. A végén, mikor hazakisért akkor közöltem vele, hogy nem a többi lány vagyok. Ismét. Aztán a második randin már viszonylag maga volt, de akkor is ritkán..
- Volt második! - jelenti ki boldogan, mire keserű mosolyal bólintottam. - Hány randira vitt mielőtt összejöttetek?
- Egész pontosan? Kilenc. - számolom gyorsan össze fejbe.
- Hű! A legtöbb fiú még kettőt is alig bír.
- A harmadik végére értem el, hogy maga legyen.
- Hogy lettél a barátnője? - kérdezi és izgatottságában felült.
- Aznap este náluk vacsoráztunk. Mindenki előtt kérdezte meg a vacsora végén. És azt hozzá tette, hogy ne okozzak csalódást a válaszommal, mert nem akar beégni a tesói előtt.
- Istenem Sloane! Miért szakítottatok? - kérdezte teljes letargiában, mintha nagy dolog lenne. Ránéztem és.. Egyenesen lesült róla, hogy pontosan tudja.
- Minek tanultál? Mi a szakmád? -kérdezem témát váltva.
- Öh.. Nem fejeztem be az iskolát. Model vagyok. - mosolyog zavartan.
- Értem. Azt hittem színésznő. Mert akkor nyomatékosan megkértelek volna, hogy add fel ezt a pályát. - mosolygok rá erőltetetten.
- Nem értelek... Ez.. Most honnan jött? - kérdezte értetlenül.
- Tudod. Tudod, hogy miért dobott ki és megkérdezed? - állok fel az ágyról dühösen.
- Mi baj ezzel? Mindenki tudja! - rázza a fejét kétségbeesetten, és mintha kissé félne is tőlem. Nagyon jól teszi.
- Mindenki tudja? -kérdezek vissza elképedve.
- De mégis mi a bajod most? Miért nem tudod elmesélni? - értetlenkedett tovább.
- Talán mert nekem fogalmam sincs arról, hogy miért lettem kihajítva? Nem gondolod, hogy pontosan ezért? - üvöltök.
- Ezért nem kell kiabálni. Főleg nem velem. - térdelt fel az ágyon. - Most látom csak, hogy tényleg igazuk van a többieknek. - néz rám gúnnyal. Igazuk? Miben? Már nem is érdekel, mert ha azon agyalnék, hogy minek hordtak el, akkor biztos, hogy nyugdíjas éveimig azokat jegyzetelném.
- Igen? Akkor ezt magyarázd meg az ügynöködnek szépség! - nevetek fel, majd a lehető legnagyobb pofonban gazdagítom. Talán egyszerűbb így megoldani mindent.
- Hah. - sipákol miközben az arcához kap. - Nem csodálom, hogy inkább félrelépett egy másik lánnyal, csakhogy megszabaduljon tőled. - nevet a képembe.
- Ashley! - hallok egy meglepedt és féltő, meg egy kissé dühös hangot az ajtóból. Oldalra néztem, majd megindultam és az ajtóban álló Ross-t és Rocky-t félrelökve távzotam.
- Sloane várj! - kiabál utánam Ross. Mire? Mégtőbb hülyeségre? Ne haragudjon, de nincs rá szükségem. Ahogy az Ashley féle barátokra sem. Bevágtam a ház bejárati ajtaját és a korom sötét utcán találtam magam. De ez érdekel a legkevésbé, mert azonnal megindultam. Csak mentem. Nem is tudtam, hogy kire haragudtam igazán. Vagyhogy mi igaz abból, amit Ashley mondott. Nem is jutott el teljesen az agyamig. Nem Rosstól halottam, de olyan arcot vágott, amikor meghalotta, hogy kiderül, hogy talán tényleg igaz. De ha Ő csalt meg engem, akkor miért én vagyok az, akit ennyire gyűlőlnek? Miért? Rettenetesen gyors tempót diktáltam és jó pár utcát lejártam, mire elkezdett fájni az oldalam és megálltam. Nekitámaszkodtam egy oszlopnak, majd lecsúsztam a földre. Felhúztam a lábam és lehajtottam a fejem, összevont karral. Hogy is van most minden? Azon kívül, hogy mindenki utál.. Elkellett költöznünk erre a helyre, a régi iskolámba kell járnom, a kapcsolatom kezdete egy fogadás volt, a kapcsolatom végén megcsaltak és nem is tudtam róla.. Nem is olyan rossz az életem. Csak úgy az egész. Már így is a sírás határán álltam, de amikor a fejem oldalra fordítottam.. Pontosan ott voltam.. Pontosan annál a négyes kereszteződésnél, ahol a kocsink és a kamion ütközött. Akaratlanul is elbőgtem magam. Az éltem.. egy komédia. Az emberek jönnek-mennek benne és röhögnek egy pár sort, majd távoznak. Percek múlva már oda jutottam, hogy tehetetlenségemben a földre dőltem és hol jobbra, hol balra fordulva bömböltem. Néha még a kezem is belevertem a járdába, akkor úgy igazán fájt. Akkor ott. Még jó, hogy 200 méteres körzetben nem találsz házat.
*****
Unottan ültem a méregzöld fotelben felrakva a lábam az asztalra. Anyu mindig is gyűlölte ezt a színt és fazont. Csak azért lett megtarva mert nem akarta megsérteni Stormiet, aki az új házunk miatt adta. Amikor melléjük költöztünk. Azelőtt egy rubint vörös, bőr kombináció volt. Azt én is sokkal jobban szerettem. Felálltam és a vak sötétben körbenéztem.
- Ha itt nincs akkor feladtam. Nem maradt több ötletem. - hallok egy hangot és ajtó nyitódást. Már kellőképp kitomboltam magam. A kézfejem kék, lila és zöld foltos, plussz egy kis vér is társul hozzá sebekkel. Az arcomon talán van két karcolás, mert találkozott a járdával mikor fetrengtem. És a térdem is lehorzsoltam, de az nem látszik a hosszú farmerom miatt. Így hát visszaültem és a lábam is visszakerült a helyére, majd folytattam azt amit eddig is csináltam. Az előrebámulást. Arra a képre, amin hatan vagyunk egy nyári kiránduláson. A nagyszüleim, a szüleim és én Rossal. Igaz, hogy a sötét miatt semmit nem látok belőle és a helyét is csak fejből határozom meg, de nem gond. Sokszor megesik az ilyen.
- Lenyomom a..
- Ne folytasd! - mondja Ryland és már el is tűnik a fény, amivel rám világított.
- Sloane! Kérlek beszéljük meg! - ül le mellém Ross.
- Én addig kimegyek. - mondja Ry, majd távozik is.
- Nincs mit megbeszélnünk. Egyébként meg, jó sokáig tartott megtalálni. Hajnal fél négy lesz hamarosan. - mondom rá se nézve. Minek? Biztosan őt is felpofoznám mérgemben. Bár már nagyon fáradt vagyok hozzá.
- Nem minden úgy van, ahogy gondolod és...
- Úgy sem mondasz el semmit. Sose mondod el mit miért csinálsz vagy ehez hasonlók. Állj fel innen, menj haza és hagyj aludni ezen a moslék színű kanapén. - mondom, majd arébb ülök, elfordulva hátradőlök és raknám fel a lábam a kanapé azon részére, amit Ő foglal el, amikor megragadta a két bokám és magafelé húzott. Másodpercek alatt ott találtam magam az ölében. - Nem érted, hogy nem érdekel? Már nem! Halottam, amit halottam és meg sem próbáltál ellentmondani neki. Egyszerűen csak dühösen Ashley-re szóltál, amiért elárult. Egyébként egy rettenetesen buta model lány. - duzzogok.
Nem mondott semmit, csak közel hajolt a nyakamhoz.
- Sajnálom. De nem tudom, mikor mondok jót és rosszat.. - suttogja és meleg lehellete csiklandozza a nyakam, amibe bele borzongok. - Kérlek.. - dönti a vállamra a fejét. - .. Ne utálj ezért. Tisztába vagy vele, hogy az idő, amit veled töltöttem teljesen őszinte volt.
