Sloane szemszöge:
Végül sikerült csendben megenni a (darabokra vágott) reggelink, de a cappuccinom papír poharát idegesen forgattam, miközben ittam.
- Menj egyedül. Nagyon köszönöm a reggelit, de gyalog megyek vissza hozzátok. Nem vagyok kíváncsi senkire az elkövetkezendő akárhány percben. Ugyanis ha kocsival indulunk el biztosan végig veszekedjük az utat. - mondom mikor kiérünk.
- Felejtsd el! Innen haza viszlek.
- Ez nem az otthonom! - üvöltök rá indulatosan.
- Jól van. Ne haragudj. Elfelejtettem. - szól védekezően, majd átsétál az én oldalamra és felém nyújtja a kocsikulcsot. Értetlenül húztam fel a szemöldököm. - Vezess te.. - vonja meg a vállát.
- Nincs jogsim. - motyogom kelletlenül.
- Mi? - kérdezi meglepve. - Na jó.. Több, mint két nyelven beszélsz! Durva vizsgákat írsz évközben.. Nincs jogosítványod? - kérdezte elképedve.
- Örülj, hogy egyátalán az ülésre beültem.. A kormány mögé soha. - fonom össze kissé feldúltan a karom.
- De megpróbálhatnád.. Maximum kidöntünk egy-két postaládát. - vonja meg a vállát.
- Nem Ross! Felejtsd el! Én maximum közúti balesetet tudnék okozni. - mondom egy kicsit erőteljesebb hangnemben, majd megfordulok és otthagyom. Egyébként 32 autó kerülte ki őt és dudált rá, de az én gyalog tempómba vezetett. Ez teljesen megőrült!
- Azt hittem sose érünk haza! - csapja be a kocsiajtót én pedig elképedve és értetlenül bámulok rá a járdáról.
- Ugye tudod, hogy ez..
- Ne kezdj kioktatni a vezetésről! - hallgattat el, miközben elmegy mellettem és befelé indul.
- Mi az, hogy kioktatni? Hagyjuk már! De azért nem ártana a memóriádnak egy frissítés! - szólok után végül bemegyek én is. Eszembe sem volt összefutni a ház valamelyik lakójával. Egyenest abba a szobába mentem ahol ideiglenesen vagyok elszállásolva. Nevetséges, hogy ennek a szobának eredetileg volt kulcsa, de most nincs és esélyem sincs bezárkózni. De azért becsuktam az ajtómat. Valamennyire elszigetel a dolgoktól, másoktól. Leültem az ágy szélére és mivel behúztam a sötétítőt nem volt bent túl sok fény. Annyiszor voltam ebben a házban mégis minden olyan idegen. Nem tartozom ide, és ezt mindenki érezteti velem. Lehet, hogy direkt, az is lehet, hogy nem direkt, de ez történik. Kellemetlenül és rosszul érzem magam itt. Az ágy legszélén végigdőltem, egyszerűen elfeküdtem a bevetett ágyon. Nem vagyok hajlandó kipakolni vagy bármi más. Egyáltalán miért vagyunk itt? Egy szálloda is simán belefért volna, erre itt vagyunk! Mégis miért?
*****
Kénytelen voltam arra felkelni, hogy valaki szó szerint az arcom szimatolja és az arcom is megnyalta egyszer.
- Mi a.. - dörzsölöm a szemem és az oldalamról a hátamra fordulok, mire a kutya.. mert az bizony egy kutya volt, a hasamra mászott és ott leült. - Yoko! - nézek meglepve a rajtam ülő Basset Hound kutyusra. Vidáman fogtam meg a füleit és emeltem fel őket, mire felugatott én pedig felnevettem. - De rég láttalak Yoko! - ülök fel, miközben megölelgetem. Úgy imádom. Ezek a kis lábak és a hatalmas fülek. - Te aztán megnőltél! - simogatom, miközben ficánkol. Emlékszem, amikor úgy ivott a kis tálkájából, hogy belelógott a füle.
- Sloane! - nyit be valaki, de oda sem nézek. Yokot simogatom és rá mosolygok. - Sloane! - szól rám kicsit dühösebben. - Hihetetlen vagy! - sétál mellém Stormie, mire felemelem a fejem és unottan rámeredek. - Vacsora és ezt már nem hagyod ki, ebben a házban ez a szokás. Úgyhogy fáradj le kérlek. Öt perced van! - mondja, majd távozik.
- Öt perced van.. - utánzom pofát vágva.
- Sloane.. - nevet valaki az ajtóból, mire odakapom a fejem. Ryland állt ott.
- Mit akarsz? Majd megyek! - mondom és visszafordulok Yokohoz, aki meglehetősen élvezi a figyelmem.
- Ez a kutya imád téged. - ül le az ágyra Ry és megsimogatja a kutya fejét.
- Na nyomás kifelé! - emelem fel és rakom le a földre az állatot, majd Ryra nézek. - Te is! Mind ketten! Gyerünk! - mutatok az ajtó felé.
- Gyere haver, kiraktak minket! - indul el a kutya pedig megy utána. Legalább Ryland betudja csukni a szoba ajtaját.
