Sloane szemszöge:
A felfüggesztésem maradék napját a szobámban töltöttem. Nem voltam hajlandó senkivel sem kommunikálni. Minek?
- Én drogozom, Őt meg kirúgták azért, mert ivott egy kicsit. Ez durva. - mondja Edison, teljes sokk alatt, miközben az iskola felé haladunk. Naomit kirúgták az iskolából. Megesik, ha ilyen viselkedést produkál.
- Komolyan köszönöm. Fogalmam sincs mit csinálok, ha nem vagy ott. - állok meg, mire Ő is.
- Már mondtam, hogy nincs mit megköszönnöd. Kezdek visszállni a régi énemre és ezért sokkal tartozom. Majd még biztos összefutunk, szia! - mosolyog, majd két haverjával tovább megy. Én pedig odasétálok a kis csoportban ácsorgó osztálytársaimhoz.
- Mehetünk? - kérdezte Nash, miután körbenézett. Felfüggesztés után az iskolában.. Furcsa.
Ezerrel hajtanak, a hétfői napunk amúgy sem álom, és ezt most megdobta az a minusz egy hét. Komolyan a falramászom a sok tanulnivalótól.
- Jól van. Pár percet kérnék mielőtt távoznának. - lép be az igazgató a nyelvi terembe. Már épp indultunk volna, hiszen délután fél öt. - Mint látják az osztály létszámuk elég szépen megcsappant. Ez az iskolának jót jelent, mert mutatja, hogy milyen nehéz bent maradni. Maguknak gondolom nem kellemes. Viszont ezzel a létszámmal indíthatom az egész osztályt az iskolák közötti verseny napon. Sportban és egyéb tudomány tárgyban fognak jó eredményt produkálni. Ez kijelentés volt. - néz körbe szigorúan, majd elmondta, hogy email-en keresztül fog értesíteni a részletekről. Ez egyszerűen remek.
- Sloane, gyere hazaviszünk! - int Cameron, mire összenézek a mellette álló Nash-el és egyszerre kezdünk el futni az anyósülésért.
- Az enyém! Mindig is az enyém volt! - lökdös, mint egy ovódás.
- Pont ezért! Légy úriember és add át! - lökdösöm én is.
- Fejezzétek be! - szól ránk Cameron, mire abbahagyjuk a lökdösődést és felé fordulunk. -Nash. Könyörgöm légy már nagyfiú! - néz rá röhögve.
- Jól van. - forgatja a szemét unottan.
- Hah! - nevetek fel gúnyosan, majd kinyújtom rá a nyelvem, mire megáll és ő is rám.
- Én elérem az orrom is!- mondja büszkén, mire nem bírom tovább és elnevetem magam. Pedig nem akartam. Most már megértem Naomit, nem vagyok részeg mégis megbotlom a lábamba. Nash-nek estem, aki szintén nevetett, de azért elkapta a derekam, hogy ne legyen még egy varrat a fejemen.
- Jól van ovódások, ebből gyönyörű montázs lesz. - mondja Cameron, miközben elteszi a telefonját, majd megindul a kocsi vezető ülése felé. Pár másodpercig nevettünk, de amikor közölte, hogy itt hagy minket ha nem szállunk be, azonnal abbahagytuk.
- Szóval felképelted. Megérdemelte. - bólint elismerően Nash. Előre dugta a fejét a két ülés között és úgy boldogít.
- Nash. Ha megállítanak és a te fejed még mindig ott lesz, nem leszünk többet barátok. - rázza a fejét Cameron, miközben az útra figyel.
- De olyan magányos vagyok itt hátúl! - nyögdécsel, mire én oldalra fordulok és a homlokánál fogva hátra lököm. - Nem szeretlek! - közli a nyílvánvalót.
- Tudom. - nevetek fel, miközben hátrafordultam, hogy lássam a "meggyötört" arcát. Rossz ötlet volt. Megragadta a karom, a másik kezével a derekam és elkezdett hátraráncigálni. Miért nem kötöttem be magam? A jelenet a következő volt: Nash ráncigált, én visítoztam és próbáltam ellenkezni, meg figyelni, hogy ne rúgjam meg a sofőrünk fejét, Cameron pedig elküldött minket.. Hát egész konkrétan a jó büdös francba.
- Tudnátok egy másodpercig normálisan viselkedni? - nézett ránk a visszapillantóból.
- Nem értem, mire gondolsz! - rázza a fejét halál nyugodtan Nash, akin ott feküdtem keresztbe.
- Felülni! Mindkettő! - mondja, mire mindketten feltápászkodunk.
- Most megtudod milyen hátúl. - vigyorog rám, majd feláll és elkezd előre mászni, én pedig megragadom az egyik lábát és kirántom alóla. Az út maradék öt percre arról szólt, hogy a hátsó ülésen verekedtünk és próbáltunk előre jutni.
- Nash innen hazagyalogolsz! - néz ránk Cameron, aki ezekszerint megállt és nem tűr minket tovább a kocsijában.
- Ez a te hibád Szöszi! - néz rám összehúzott szemmel, miután Cameron elhajtott.
- Komolyan? - kérdezem kissé hisztérikusan. - Úgy nézek ki, mint valami oroszlán! - mutatok a hajamra, amit összekócolt.
- Egy csúnya oroszlán! - fonja össze a karját durcásan, miközben elfordult.
- Oh, nagyon szépen köszönöm. - forgatom a szemem. - Na add vissza a telefonom, aztán menj haza. - nyújtom a kezem.
- Még nincs vége! - közli, miután belecsapta a kezembe a telefonom. Unottan bólintottam, majd kikerültem és elindultam be. - Meg se ölelsz? -kiabál utánam, mire felnevetek és vissszafordulok. Ott állt széttárt karral és boci fejjel. Nash tökéletes aranyközépút Mike és Ross között. Bár még mindig fáj mindenem, azért nekifutásból a nyakába ugrottam. Ő akart ölelést.
- Vigyázz. Ha a barátnőd megtudja bajok lesznek Grier. - emelem fel a muatóujjam nevelő szándékból, mire elneveti magát.
- Nincs barátnőm. Én ilyen magányos farkas vagyok. - tárja szét a karját és most jön a pár perc, amit elökörködünk. Ahogy mindig.
- Jól van. Akkor eljegyezhetsz. Megengedem. - nézek rá komoly arcal.
- Milyen nagylelkű Mrs. Dallas. De ennek a férje biztos nem örülne. - dörzsöli az állát elgondolkodva.
-Nem baj. Nem tudja meg. Megvan még az a rózsaszín gyűrű, amit a csoki mellé kaptál a büfébe? - kérdezem, mire elkezd turkálni a zsebében, végül az ujjamra húzta a csillogó, pink darabot. - Egész.. jó. - nézegetem.
- Ne légy telhetetlen asszony! - szól rám élesen,mire felkapom a fejem és felhúzott szemöldökkel nézek rá.
- Mit mondtál? - kérdezem.
- Semmit. - kezd heves fejrázásba.
- Én is így gondoltam. - bólintok. - Most mehetsz. - intek neki.
- Olyan filmbeillően megvárod míg befordulok a sarkon? - kérdezte vigyorogva.
- Megvárjam? - lépek oda hozzá összefont karral.
- Kérlek. - nevet fel. - De komolyan. Várd meg. -néz rám, majd még egy gyors puszit nyom a fejemre és elindul. Félpercenként hátrafordult ellenőrizni. Amikor végre befordult a sarkon én is bemehettem a házba. Bolond. De mostmár elvagyok jegyezve. Remek.
- Neked nem elég egy? - kérdezi az asztalnál ülő Vörös,mikor belépek a konyhába. Ma nincs kedvem edzésre menni, majd ráírok Jersey-re.
- Mire gondolsz? -kérdezek vissza, majd előveszek egy dobozos üdítőt a hűtőből.
- Cameron és még Nash is? Ráadásul egyszerre? - válaszol kérdéssel, nekem pedig szemetszúrt a tál spagetti, ami előtte díszelgett. Nem.. nem voltam éhes. Joshé-val kifosztottuk a sütis pultot, mert hallottuk, hogy a mögöttünk lévő gólyák miket akarnak venni. Szimplán bele akartam nyomni a fejét, és jelenleg senki nem volt a közelben így megtehettem volna. De nem tettem.
- Zavar, hogy közöm van Cameronhoz, igaz? - kérdezem pofátlanul.
- Ugyan miért érdekelne! - nevet fel hitetlenkedve és más fele néz. Hazudik.
- Mert az exed, Vöröske. - vigyorgok, majd mielőtt mondhatna valamit otthagyom.
*****
Lemeredten álltam a többiek között és megszorítottam Marco és Coco kezét.
- Az egész dobozt? - kérdezem suttogva.
- Ja. - bólint Cory egy nagyot nyelve.
- Szarba vagyunk. Nagy szarba. - motyogja Marco.
- Most mit csináljunk? Ássuk el? Hagyjuk itt? - kérdezte Fred, a földön fekvő Pablora mutatva.
- Biztos, hogy nem él? - kérdezem a sírás határán állva.
- Nincs pulzusa és nem is lélegzik. És az a doboz van mellette üresen, amit reggel adtam neki tele! - rángatja a polója szélét idegesen Eddy.
- Ha most kihívunk egy közszolgálatist valamennyiünket lecsukják, és Sloanet is kirúghatják az iskolájából. Amit nem fogunk megkockáztatni! - néz körbe Marco, akinek elkezdett pörögni az agya. Egy elhagyott épületben állunk, egy hullával. Aki a barátunk. - Ki ért hozzá? - nézett körbe kérdőn.
- A kézlenyomatom rajta van a dobozon, amit tőllem kapott. - mondja félve Eddy.
- Én megnéztem a pulzusát. - sóhajt Cory.
- Oké. Fenn áll a veszélye, hogyha keresik és megtalálják az elsők között lesztek, majd akit behívnak. Nem pánikolsz be. Világos? Egyszerű lesz, amit mondtok: Idejöttetek és megtaláltátok, de megijedtetek így elmentetek. Ebben az esetben a félelem nem szégyen. A többiek. Valöszínű, hogy az egész helyet átvizsgálják, úgyhogy most. Ebben a percben. Mindenki megfogja a holmiját, amit itt hagyott. A legutolsó fecnit is! Azután távozik. Ha pedig behívnak.. tudjátok mi az alapsztori. - néz körbe szigorúan és én megpróbálok nem bőgni. Szóval csak itthagyjuk. Ezt nem tudom felfogni. Míg a többiek üres üvegeket pakoltak, plédeket és egyéb kacatokat én megfogtam és felszedtem az össze képet a földről. A francba. Ahhoz képest, hogy nem akartunk ide visszajönni, visszajöttünk. Elég sokszor.
- Erről egy szót se szólhattok senkinek sem! Az elkövetkezendő hónapokban nem akarok látni senkit. Mostantól.. nincs közünk egymáshoz. -mondja Marco, miután a létező összes cuccot kidobtuk a park kukájába, ami elég messze van onnan ahonnan elhoztuk őket. Pár másodperc csend következett, majd szinte egyszerre fordult meg mindenki és sétált el.
- Eddy - fordulok hátra, Ő pedig ott volt. - Istenem.. - motyogom, miközbeb elbőgőm magam és átölelem. Amikor kimásztam az erkélyen és elindultam hozzájuk.. nem erre számítottam.
