Sloane szemszöge:
Felhúztam a csizmámon a cipzárt és még utoljára ellenőríztem magam a tükörben. Fekete, feketével.. mi ezzel a baj? Igaz, hogy a csizmám sarka 7 centi, de teljesen átlagos lány kinézetem van. Különben is, a sötétben ki nézi?
- Hová, hová? - kérdezi valaki, mire megtorpanok a nappali ajtajában. Már nem tudom beazonosítani melyik hang, melyik Lynch-é. De az egész biztos, hogy az egyikőjük akar éppen beleszólni az életembe. A karórámra pillantottam és csekkoltam az időt. Este fél kilenc van. Bőven van időm a buszomig és vitázni egy kicsit. Így vissza is fordultam, de komolyan bántotta a szemem az egyen pizsama amit a lányok viseltek. Mind a kanapén ültek és több, mint valószínű, hogy filmet néznek.
- Rockel, Rockel.. - lépek nevenként egyet közelebb hozzájuk, miközben a karom keresztbe fonom. Az aki ilyenkor és ilyenért kérdőre von az csak Rocky lehet.
- Ne hívj így. És.. miért nézel ki.. így? - vonta fel a szemöldökét értetlenül. Már épp válaszoltam volna, amikor Stormie jött le a lépcsőn és értetlenül nézett rám.
- Hova készülsz? -vont kérdőre azonnal. Ezzel csak az a bajom, hogy nagyon nincs köze hozzá épp merre megyek és mit csinálok.
- Erre is, arra is. Dolgom van. Még valami? - vontam fel a szemöldököm, és a válasz hallatán igen csak meglepett Stormiera nézek.
- Nem tudom ebben a házban eddig, hogy folytak a dolgok, de nállam a gyerek nyolc után, 18 évesen itthon van. Ami azt jelenti, hogy te sem mész sehová! - néz rám szigorúan. Régen úgy működött a dolog, hogy én is szót fogadtam a Lynch szülőknek, és a többiek is az én szüleimnek. Mindaddig amíg el nem költöztünk Los Angelesből. Azok után már nem kellett senkinek sem a szavára hallgatnom.
- Nem. - rázom meg a fejem és kedvesen rámosolygok.
- Mi nem? - értetlenkedik.
- Szép estét mindenkinek! - pillantok körbe, végül otthagyom a házunk új vendégeit egyedül. Bár nem fagytam le egy másodpercre sem, azért észrevettem a kis vöröst, aki Ross nyakában csüngött.
Hanyag módon felmutattam a bérletem, majd levágódtam a szinte üres busz, legelső ülésére. Csak tudnám mit keresnek Bostonban. Ez a hely nem sztárok nyaraló helye. Pláne nem ősszel.
- Csak úgy megmondta, hogy nem mész sehová? - röhög ki Pablo az este folyamán már harmadjára. Csak bólintottam, majd megfogtam még egy szerencsesütit az asztalról és kettétörtem.
- Az normális, ha holnap ÉZF-et írok és még mindig itt henyélek veletek? - kérdezek vissza nevetve, amint megláttam az órámon az időt.
- Haza kísérünk Slo'. Gyere. - áll fel Marco és én hálásan pillantok rá, meg a többiekre. Sötét és késő van már ahhoz, hogy egyedül császkáljak hazafele.
******
Hatalmasat nyújtóztam a tükör előtt. A rendhez illően már ki volt készítve az ünneplőm. Az ÉZF hivatalos dolog és nincs mit tenni, csak megkell felelni a követelményeknek. Egy zuhanyzás és hajszárítás után köntösben csoszogtam át a gardróbomba és a fotelre terìtett darabokért nyúltam. Méregzöld ing, sárga kendő, fekete testhez simuló szoknya. Nagyobb bohócot nem is tudnának csinálni belőlünk. Még jó, hogy a cipő ebben az esetben nem kötött így nyugodt szívvel vettem fel a fekete magassarkúm. Hihetetlen, hogy reggel hatkor már mindenki a konyhában ült és reggelizett. De hidegen hagyott, tettem a dolgom tovább. A táskámba raktam a pénztárcám, a telefonom, a bérletem, majd kivettem az ott tárolt hajgumik egyikét ( mindig kell pótlék, ez egy ilyen dolog ) és a nappali tükréhez kimentem, hogy összefogjam a hajam. Egyátalán nem jutott eszembe köszönni nekik, mert a reggeleimen senkivel sem beszélgetek.
- Neked is jóreggelt! - köszön rám felháborodottan Rydel, amikor belépek a konyhába.
- Köszönöm. - bólintok, majd megfogom a táskám és belenézek ellenőrzésképp.
- Mi újság kiscserkész? - nevet valaki, mire felnézek és lám ki van ott? Ryland. Amikor utoljára láttam -bár egykorúak voltunk/vagyunk- az ő kinézete megakadt egy 12 éves ábránál.
- Hűha - csúszik ki a számon, mire felnevet. A fejem fölé nőlt, egy pár centivel biztosan. - Malone gólya? - vonom fel a szemöldököm, amikor megláttam, hogy az az egyenruha van rajta, ami az általános napokon rajtam is, vagyis a fiúkon.
- Mivel eljöttünk.. Nekem meg be kell fejeznem az iskolát.. így jártam. - tárja szét a karját és sóhajtva végignéz a ruháján. Ő nem ír ezekszerint ma ÉZF-t. De mégis meddig maradnak, ha Ryland iskolát kezd itt?
- Emelt matek, fizika és nyelvi osztály? - kérdezem, és nem mintha nem örülnék neki, de nem ülnék vele egy osztályban, és a fiúk sem kedvelik az újakat. Ezt tavaly bebizonyították. Nem voltak túl befogadóak. Különben nem tudunk meglenni sokáig egy légtérben. Valamibe állandóan belekötünk a másikon.
- Dehogy. Általános tagozat, nem vagyok szuper okos. Úgyhogy osztálytársak leszünk! - vigyorog pofátlanul, mire lesajnálóan felnevettem és a válamra vettem a táskám.
- Emelt matematika, fizika és nyelv osztály. Sok sikert az átlagos diákok között! - kacsintok, majd ott hagyom a konyhában a lefagyott Ryland-et meg a többit. Nállunk az általános tagozat sokmindenből kimarad, a tantervük is egészen más. Nekik még ÉZF-ük sincs. De ez a tagozat is az utolsó, nem indították már több éve.
- Na és, hogy viseled a piperkőcöket? - nevet Cameron a padomon ülve. Még úgy 12 perc és kezdődik a nagy hajrá. Kifosztottuk az iskola egyetlen büféjét. Végzős hatalom, mire a többi diák sorra került nem maradt semmi szinte.
- Szőrnyen vicces vagy. - forgatom a szemem, amikor épp Boo és Josh lép be röhögve az ajtón.
- Mit műveltetek? - kérdezte őket Naomi ilyedten. Ha ezek ketten nevetve jönnek be az ajtón, akkor annak nincs jó előzménye.
- Van egy új kölyök az általános tagozatú osztályban. - vihog Josh, miközben leül, én pedig felröhögök. Biztos vagyok benne, hogy Ryland az akit megtaláltak. Engem pedig örömmel tölt el, hogy már az első napján elkapták.
- Mindent eltenni! Vonalzót, tollat, ceruzát és radírt tehetnek az asztalukra. Remélem elmentek elvégezni a dolgukat, mert fél óra múlva sem akarok kezeket látni a levegőben, ha csak nem vakaróznak. Nyolckor megkapják a lapokat, tízíg egy hangot sem, azután kapnak egy 20 perces szünetet és kezdődik a Német nyelvi érettségiük. - tesz le pontosan kilenc mappát az íróasztalra Plam, a német nyelvi tanárunk. A tavalyi évben végig németóráink voltak. Minden évben van valami nyelv, a nyáron plusz gyakorlatra járunk be és évelején vizsgázunk. Természetesen idén már mindenki. Az első két évben még sokan nem, mivel többen is voltunk, de mára már mind tanulunk.
- Ez kegyetlen volt! - kiabálja el magát Boo miután letelt a két óra és kiment a tanár a sok lappal együtt. Másodpercek allatt előkerültek az édességek és az üdítők, amikkel megpróbáltuk visszanyerni az energiánkat. Mivel hátra van egy német nyelvi vizsga. Egyesével jöttek és hívtak magukkal, majd vissza is kísértek. Bár az első két-három ember beszámolhatott volna arról, hogy mi vár ránk odabent ez nem történt meg. Nem mert; már tudtuk mi vár ránk odabent az elmúlt három év vizsgája után ( Francia, Orosz, Japán, ja és mielőtt felvettek egy vizsgát is kellett tenned Spanyolból ), és mert mind inkább a jegyzeteket bújtuk. Idén Olaszul tanulunk, ez az első, hogy új tanárt vettek fel, mert eddig minden évfolyamban valamelyik nyelvből szükséges volt az év duplázás. Nállunk nem. Még fél órát ültünk a teremben, de már annyira fáradtan és leszívva, az év egyetlen napján vagyunk csak ilyenek. Ezen a napon. Miután megérkezett az osztályfőnökünk és jól szemügyre vettem, hogy mind a kilenc bizonyítvány ott tornyosul-e az asztalán lepakolva, boldog lettem. Mindannyiunknak sikerült. Annál inkább, amikor a kezembe tartottam a fekete, bőr borítású bizonyítványt, amin arany felirattal ez állt: Államilag elismert nyelvvizsga bizonyítvány. Igen.. sikerült. Újra.
