Sloane szemszöge:
Boldogan dobtam a ladát az edző felé, majd kaptal el a visszaérkezőt.
- Ez állati! - mondtam, miközben a vállam megmaszíroztam egy kicsit.
- Játszottál pályán kívül is? Csak mert tiszta horzsolás a karod, és az arcodon is van egy ha jól látom! - nevetett. Már kezdett kivilágosodni. Ilyen az ha megy az idő...
Csak egy pillanatra, tényleg egy pillanatra fordítottam a fejem oldalra és akkor már Ross tőlem öt lépésre volt.
- Elnézést segíthetek? - kérdezte az edző.
- Maga? A legkevésbé sem! Te! - mutat rám miközben megáll előttem. - Neked mégis mit jelent az, hogy igérem?
- Ohó! - nevettem fel, mert nem tudta hogy ezt pont nem szabadna kérdeznie.
- Majdnem itt hagytad a fogad!
- Ja és az érzéseimet is! Csak pár utcával arébb! - válaszoltam a labdát a kezem között forgatva.
- Nem értelek! Nem léptél még túl? Vagy mi a fenérért nem hagyhagyjuk ezt a témát? - rázta a fejét idegesen. Aha. Hát.. Erre még én sem tudom a választ.. Ez itt a probléma.
- Válaszokat akarok. Ennyi. - mondom halk, kimért hangon, majd visszafordulok és dobásra készülök. Csakhogy egyszerűen kiütötte a labdát a kezemből, majd felkapott. Konkrétan a vállára, mint egy zsákot. Hát ezt nem hiszem el!
- Köszönjük a külön órát! - fordul az edző felé, valójában nem megköszönte. Olyan valami hallattszódott a hangjában, amit nem tudtam felismerni, de nem is volt időm ugyanis elindult. A vállán velem.
- Viszont látunk? -kiabált utánam mosolyogva, amikor a pálya szélénél tartottunk.
- Soha! -kiabál helyettem Ross.
- Mindenképpen! -javítom a válaszát mire ránt egyet a vállán és ez elég kellemetlen volt a gyomromnak.
- Áú! - nyüszörögtem. Hogy lehet ekkora tapló? Hihetetlen! - Azonnal tegyél le engem! Most! - jött rám a hisztiroham, amikor már az ürességtől kongó parkoló egyetlen autója felé haladtunk. - Komolyan! Én be nem ülök melléd!
Beültem mellé. Miután letett folytattunk egy hoszabb, gyerekes vitát arról, hogy mi illik és bár magas szinten fújom az összes illemtankönyvet... ezt elvesztettem.
- Nem érdekel! Érted? Semmi jogod nem volt felkapni és elrángatni a francba! - hisztizek.
- Aha. - bólint és végig az utat figyelve rám hagyja a dolgot. Lassan tíz perce már harmadszorra. Hát ez hihetetlen!
- Kiakarok szálni! - dobbantok a lábammal.
- Csak nyugodtan! - mondja, miközben áthajt a piroson.
- Elsőnek is.. Láttad te, hogy ott nem zöld a lámpa! - mutatok vissza isegesen, mire felsóhajt.
- Szeretnéd, hogy visszatorduljak és megáljak ott? - pillantott felém, majd újra az útra figyelt.
- Nem! Normális vagy?!?
- Kérdezi ezt az, aki percek óta tombol.. - nevet fel hitetlenkedve, majd bekanyarodott és percek allatt egy parkolóban találtam magam.
- Nem szállok ki. - fonom keresztbe a karom dühösen, mire Ross unottan rám néz.
- Most kiszállsz, bemegyünk reggelizni és egy nagyon erős kávéért. Amennyiben ez lemegy hisztéria nélkül.. Talán! Talán beszélgethetünk arról, amiről akarsz.
-Te most alkudozol azzal, amit amúgyis elkéne mondanod? - röhögtem fel hitetlenkedve.
- Reggel.. Reggel óta nem aludtam egy percet sem. Hozzá tenném az tegnap reggel volt! - kapcsolta ki a biztonsági övét.
- Engem ez nem érdekel! - röhögtem el magam újra, erőltetetten.
- Nagyon jól tudod, hogy milyen vagyok, amikor nem alszom ki magam. Tudod? Persze, hogy tudod! Ne húzd az idegeimet! Szállj ki! Most! - emelt a hangerején rám se nézve, majd megfogta a napszemüvegét és a telefonját, majd kiszállt.
- Persze, hogy tudom. Egy morcos maci.. - néztem az Ő oldala felé, miután becsapta az ajtót. Szó szerint. A felkelés is gondot jelentett, de néha maga az elalvás is. Mindig ezer felé agyalt azon, hogy másnak mi lenne a jó. Magára sokkal kevesebb időt áldozott. Idegesen megráztam a fejem, majd kiszálltam és rá se nézve elindultam be a kis épületbe. Fel sem mertem nézni a hatalmas feliratra, hogy hol is vagyunk. Persze, hogy tudom hol vagyunk, csak azt nem hogy miért. Régen sokszor itt reggeliztünk iskola előtt, vagy ha az este folyamán összekaptam otthon valakivel akkor itt ültünk és ő hallgatott. 0-24-es kajálda. Minden aranyosan undorító emlék ellenére, dühösen trappoltam a sarokban lévő asztalhoz és helyetfoglaltam.
- Nem akar senki idejönni? - néztem elképedve a fel le rohangáló két felszolgálót.
- Még úgy öt perc és ehetsz. Megnyugodnál? - kérdezi, miközben leveszi a napszemüvegét majd megdörzsöli az arcát. A szeme alatt karikák voltak. Rajtam persze egy kicsit sem látszott, hogy nem aludtam.
- Te már rendeltél is? - kérdezem elképedve. Megvonta a vállát, viszont én még nem fejeztem be ezt a témát. - Azt se tudod mit akartam enni! És különben is! Ajánlom, hogy nem fizettél! -emelem fel a mutatóújjam fenyegetően, a következő pillanatban pedig ott van előttem a tálcám, rajta a reggelivel, amikor meg felpillantok Ross a bank kártyáját tette éppen el.
- Egyél. Nem kívánok vitatkozni! - néz fel rám unottan, mire leesik az állam. Ezt a hangsúlyt azért kikérem magamnak! Mégis mit gondol? Már épp szólaltam volna meg, amikor következhetett egy másik zavaró tényező.
- Ross! - áll meg az asztal mellett vidáman egy szőke, dekoratív.. Talán túlságosan is dekoratív lány: Lola. Szerintem egy számmal nagyobb egyenruha kellene neki.
- Ha? - néz fel rá nem túl kultúráltan az említett személy, de az a liba csak vihogot egy kicsit ezen.
- Lola vagyok! Emlékszel? Régen annyit jártál ide.. Rég nem láttalak. Nem is tudom mióta. Emlékszel, hogy volt az a baleset? Úgy három éve! Az a nő vagy ki nem értett a vezetéshez. Mindegy! Részletkérdés! Azóta nem láttalak! - kezdett beszélgetésbe, nekem pedig eltorzult egy icipicit az arcom. Ez azt sem tudja, mikor történt. Egyébként rólam tudomást sem vett ez a csaj. Soha. Nemhogy most! Szívem szerint pofánvágnám, de ha már így alakult más módszerhez folyamodom. Felálltam, miközben Lola nagyon koncentrálva magyarázott valamiről Rossnak. Simán hátrasétáltam és kopogás nélkül nyitottam be az irodába, ami ott volt.
- Jó napot! - köszönök nagy hanggal és erőltetett mosollyal. Az úr, aki a székben ült meglehetősen ijedten kapta fel a fejét a papírjai közül.
- Megtudhatnám miért van itt? Mit akar és egyátalán ki maga? - kérdezte, miközben felállt az íróasztal mögött. Én pedig lazán helyetfoglaltam a másik oldalon lévő székbe.
- Sloane Phoebe Graham! - nyújtom a kezem, mire óvatosan odanyúl, majd esetlenül megrázza a kezem én pedig rászorítok. - Nem fogok kertelni. Három percet, azaz három percet adok magának, hogy az alkalmazottja eltűnjön onnan, ahol eredetileg reggelizem. - egyszerűen csak irritál az egész lány. Ha pedig alkalmam van megreggelizni azt had tegyem nyugodt körülmények között.
- Nem értem. Probléma van? - rázza a fejét értetlenül.
- Probléma? Nézze meg maga! Telik az idő.. Hú.. 2:30.. 29...28.. - számolom vissza a perceket fenyegető hangnemben, mire szinte rohanni kezdett kifelé. - Én is így gondoltam. -húzom ki magam, majd felállok és utána sétálok.
- Lola! - szól mérgesen a már én helyemet elfoglaló, egyenruhás, vidáman trécselő lányra. És kész. Egyenesen kirúgattam.
- Szióka! - integettem a mellettem elrohanó, immáron táskával a kezében távozó Lola 'barátnőmnek' plázacicák módjára. - Lola! - szólok utána, hogy még az utolsó dolgot is tisztázzuk. Gúnyos mosollyal ültem le a székembe, mire felhúzta a szemöldökét, hitetlenkedve elröhögte magát, majd még dühösebben távozott. - Hogy ez miért nem jutott eszembe évekkel ezelőtt? - kérdezem magamtól elképedve, az ajtó irányába nézve.
- Egyszerűbb lett volna elküldeni. Nem kellett volna kirúgatni. - mondja Ross, mire felé fordulok.
- Akkor miért nem tetted? Mit számít? Betipeg három boltal arrébb és már van is munkája. - nevetek fel erőltetetten. Miért foglalkozik vele? Vagy.. Hirtelen a megvilágosodás fénye csillanhatott a szemembe, és valójában kész tervem is volt egy ellene irányuló merényletre.
- Sloane! Mielőt utána rohannál a reggelidhez kapott késsel.. nem! Soha! - rázza a fejét, én viszont kellőképp ki voltam hegyezve a témára. Ebből már nem szabadul.
- Akkor mégis ki? - kérdezem, mindenféle gátlás nélkül.
- Nem számít! - rázza a fejét, majd beleiszik a kávéjába. Engem viszont nem ráz le ennyivel.
- Jogom van tudni.. - sziszegem a fogaimközt.
- Jogod? Mégis milyen jog? - pislog értetlenül.
- Hogy lehetsz ilyen gátlástalan dög? - kérdezem most már feldühödve. Egyátalán nem vette magára. Miért tette volna? Istenem de gyűlölöm!
- Inkább egyél! - mutat az előttem lévő ételre, mire egyszerűen lenézek. Szìv formájú gofri, mézzel és színes cukorral leszórva. A tálcán ott hevert még a cappuccinom és a még csomagolásában lévő, hozzá járó szívószálám is. Mindig ez volt a szokásos. Azaz elég volt ennyit mondani és már tudták, hogy az mit takar számunkra. Megfogtam a villám és egyszerűen kettészeltem a gofrim. A villát visszadobtam a tálcára, a tányért pedig felemeltem és úgy öt centi magasságból ledobtam az asztalra, közel Rosshoz, mire felkapta a fejét.
- Jó étvágyat! - mondom és keresztbefont karral hátradőltem. Miután felfogta, hogy mi van letette a telefont a kezéből és kissé idegesen meredt rám.
- Rendben. Tudni akarod? - fogta meg a kését. Nem pontosan tudom, hogy egyről beszélünk-e. De igen.. Igen tudni akarom! Tudni is fogom!
- Még jó hogy! - bólintok határozottan. Hogy aztán mehessek és letólhassam a hölgy torkán a kettészelt gofrim.
- Amikor megtettem akkor ez volt a helyzet. - mutat az egészben lévő gorfrira, ami a tányérján díszelgett. Rezzenéstelen arccal figyeltem őt tovább. Merthogy volt tovább. - Aztán pontosan ilyen, amikor leesett és felfogtam, hogy mi a fenét műveltem! - vágja ketté, pontosan úgy, ahogy az enyém van. - Aztán.. - kezte, majd keresztbe is elvágta és még egyszer. - Így amikor végignéztem, ahogy kiszednek abból a rohadt kocsiból.. Azután, amikor végre bemehettem hozzád a korházba.. - vágott még bele kétszer és kezdtem úgy érezni, hogy nem kapok levegőt. Merthogy még volt folytatás. - És tudod.. Valahogy ilyen volt, amikor.. - és itt elidőzött pár másodpercig mert apró kis darabokra vágdosta az édességet. - .. Amikor szakítottam veled. - mondta ki egyszerűen, majd ledobta a kést és hátradőlt a székén. Nem mondott többett, nem is magyarázkodott. Egyszerűen kimondta. Szakított velem.
