Sloane szemszöge:
Kevin felállt az ágyról és pár másodpercig vizslatott minket.
- Jól van. Lemegyek kosarazni a fiúkhoz. - bólint és az ajtó felé indul. Alsónadrágban. - De.. - fordul vissza. - Csak érted.. Érte semmit. - néz rám megvetően, majd kimegy. Jelenleg ezer fele járt az agyam és nem szerettem volna most ezen agyalni. Bármin is sértődött meg.. Majd rendbehozom.
- Alsónadrágban ment le. - mondom megrökönyödve.
- Éppen ezért.. - kezdi Mike, majd felszed a szanaszét dobott ruhák közül egy pólót, egy nadrágot és pulóvert, majd még lekapta az éjjeli lámpáról a két zoknit és ledobta a szobaajtón kívűl. - Ennyi. - csukta be, majd kulcsrazárta.
- Aha. - bólintottam, és próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy Kevin épp most rohan vissza és a folyosóra dobott kupacból fog felöltözni.
- Na? - ül le az ágy szélére és kérdőn néz rám.
- Na? Megkérdezed, hogy NA? - fordulok felé elképedve. - Mike! Egy sír áll a te emlékedre a Bostoni temetőbe, hetekkel ezelőtt ott álltam, most meg itt előtted! Életben vagy! Itt ülsz, mintha mi sem történt volna! Edison valamilyen oknál fogva fontosabb volt és beszámoltál neki magadról.. - keltem ki magamból, majd stílust váltottam és odalépkedtem elé. - Nagyon örvendek, a nevem Sloane, Mike Lester Eriksen volt barátnője! - ragadom meg a kezét és megrázogatom. Mintha már fejben ezerszer végigjátszotta volna mi lesz ha eljön ez a helyzet és tudja mit kell majd mondania, tennie.. Talán ezért ült ilyen nyugodtan, és nézett a szemembe. Az a mindent átható kék tekintet. A mellkasom egyre nehezebb lett, a sírás kerülgetett, miközben a kezét ráztam, vagyis egyre inkább rángattam. - Éhés mohosth? - kérdezem sírva. Nem válaszolt, csak a kezével (amit épp nem rángadtam) megfogta a csuklóm és lehámozta a másik kezéről. Pillanatokon belül helyet váltottunk és én ültem az ágyon, Ő pedig legugolt elém.
- Elfelejtettem mindent, amit akartam. Hidd el, hogy azt terveztem, hogy amikor újra látlak elmondok mindent. Abban a percben. De nem volt merszem.. Meghátráltam, amikor kiléptél az igazgatóiból. Nagyon sajnálom. - fogta meg a kezem és továbbra is a szemembe nézett.
- Nekhem.. Nekem csak.. Hazhudhnak.. és elhagynak.. - szipogtam. - Az igazat Mike. - suttogom, így talán nem olyan vészes a hangom.
- Az igazat? - kérdezte, majd a száját elhúzva fordította el a fejét egy hatalmas sóhajjal. - Az igazat. - bólint, miután visszafordult felém. - Négy emeletnyit zuhantam, volt egy kisebb összetűzésem egy kinövő faággal, ennek itt a bizonyítéka a szememnél, emellett az időjárás sem kímélt.. Majd földet értem egy nagyobb kiálló sziklán. Több mindenem is eltört és emlékezni sem emlékszem, hogy hogyan történt. Sőt. Ezt se tudnám, ha nem mondták volna el. Emellett.. Az idő elteltével visszatértek az emlékeim, de ha nem találom meg a régi telefonomról lementett képeinket egy pendriveon.. talán fogalmam sem lett volna most rólla, hogy te ki vagy és mit akarsz. Az anyám. Gyűlöl téged és hibáztat, mert komolyabb bajom is lehetett volna. Sokáig nem engedte, hogy beszéljek Bostonbol bárkivel is. Nem gondoltam volna, hogy ott már eltemettek. Épphogy elértem Edisont és beszélhettem vele. Erről se tud senki, és ez is pár hónapja történt. Csak tudni szerettem volna, hogy hogy vagy. Hogy vigyáznak-e rád azok a hülyék. Tudod.. Mikor az állandó orvosomtól búcsúztam, azt mondta a világ legszerencsésebb embere vagyok, ezt senki nem élte volna túl. Én nem hittem neki. Nem mert... Sok embert hagytam ott. Olyanokat, akik nagyon fontosak. Sajnálom Sloane, az összes másodpercet, ami azóta eltelt és bántott. - végig halgattam és a végére még a sírásom is alább hagyott.
- Még.. Még mindig olyan baba bőröd van.. - mosolyodtam el, miközben szipogtam párat.
- Még mindig önfejű vagy. - látszódik egy halvány mosoly az arcán. - Hallottam miket műveltél.. bár van ami meglepett. - ül fel mellém az ágyra. Oldalra fordítottam a fejem és óvatosan a szeménél húzódó sebhez értem.
- Feltudtalak volna húzni mindkettőtöket. - bizonygatom.
- Tudom. - bólint.
- Ne! Ne hagyd rám! - rázom a fejem idegesen, mire felnevet.
- Sloane.. Azért hagyom rád, mert fogalmam sincs hogyan estem oda le.. Az utolsó emlékem a kicsit komolyabban együtt töltött esténk. Addig tértek vissza a dolgok. Azután fekete folt. - vonta meg a vállát, én pedig inkább elfordulok. Jé.. de szép az a váza. - Sloane..
- Igen? - pillantok felé kérdőn. Hirtelen esett le percekkel ezelőtt egy több ezer kilós kő a szívemről. Bár van még helyrehozandó hiba az életemben.. most nem tudok foglalkozni velük. Ugyanis egy épp azt az omniózus éjszakát háborgatja..
- Az összes közül eddig te voltál a legjobb...
- Az összes közül? Mégis hogy értsem ezt? Úgy tudtam nem volt barátnőd! - állok fel sértetten, kissé elképedve.
- Na jó.. Nem. Nem volt barátnőm, de.. Tákejoztatnálak, hogy fiúból vagyok! - tárja szét a karját, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.
- Ez a mentséged?! - döbbenek le.
- Ige..Ne..Nem! - teszi fel védekezően a kezét. - Vagyis.. Tulajdonképpen igen. - ereszti le a kezeit és elgondolkodó fejjel bólogat.
- Mit szólnál ha női életet élnél ezek után? - nézek rá kérdőn.
- Micsoda? - ráncolja a szemöldökét értetlenül.
- Letépem és a kezedbe adom a micsodád! - kapok fel a földről egy alsónadrágot és a fejéhez vágom. Nem tudom, hogy tiszta volt-e, azt sem hogy kié.. a lényeg, hogy pont fejen találtam.
- Sloane. - áll fel, miután méterekkel arrébb hajította az alsógatyát. - Mind ketten tisztában vagyunk azzal, hogy ami köztünk volt, az pontosan mi is volt.. Ha még sem.. Akkor úgy mondom, hogy előbb utóbb.. Ha tudtuk volna folytatni.., akkor rájövünk valójában miért is vagyunk a másiknak. Gyorsak voltunk, amit egyátalán nem bánok. Ismertelek, ismertél, csak egyszerűen túl tökéletes lett volna és megszokott. Jóban voltunk és remélem vagyunk is. Én itt vagyok. Komolyan bármikor, de ami köztünk volt nem több, mint vonzalom.. Puszta tények. Helyes vagyok. Gyönyörű vagy. A többi pedig kémia. Egész pontosan az, amit elsoroltál biológia órán. És persze közre játszik az is, hogy imádtam azt a csillogást a szemedben. Enyém lett az elérhetetlen. És elbuktam, nekem se sikerült megtartanom. - mosolyog rám keserűen. Száz százalékig igaza volt, nem tudtam bele kötni, ellenkezni és nem is akartam leüvölteni, hogy hogy mondhat ilyeneket. Szeretném ha nem tűnne el újra az életemből, ne menjen messze. Mike egy olyan személy, aki fontos szerepet tölt be a döntéseimben. Sok mindenben kérdeztem meg a véleményét régen. Nem igazán hallgattam rá, de az már részlet kérdés. A komolyabbakban mindig. Szeretnék végre egy biztos embert az életemben.. Aki segít a többit visszahozni.
- Szükségem van rád. Nehéz megoldanom mindent egyedül.. Ne tűnj el. Tényleg szükségem lesz rád. - sóhajtottam, Ő pedig bólintott. - Most is. - jegyeztem meg halkan, miközben a szemébe néztem.
- Tudom. - bólint, majd közelebb lép. Egy kézzel átkarolta a derekam, ezzel még közelebb vonva magához, én pedig elmosolyodtam, ahogy közelebb hajolt és az orrunk hegye összeért.
- Hány lányt hódítottál meg ezzel? - kérdezem, miközben a nyakaköré fonom a karom.
- Kiderült, hogy ebben az iskolában nem sokan szeretik az ilyesmit.. Te viszont.. Annál inkább. - mosolyog, miközben néhány tincset a fülem mögé tűr.
- Hiányoztál.. - húzom mégközelebb a nyakánál fogva és átölelem.
