Dühít, De Szeretem /Befejezett/

50. Hiányzol

Tegnap felhívtam Fruzsit és mindent lemeséltem neki ami tegnap történt. Azt tanácsolta, hogy kicsit hagyjam szenvedni őt is. Ne engedjek a kísértésnek, hogy esetleg újra egyből összejövök vele. Úgy döntöttem, hogy hallgatok rá. Végül is igaza van. Ha annyira fontos vagyok neki, akkor harcoljon értem egy kicsit, ha már mindent elrontott. Nagyon jól elvoltam a kis gondolataimmal, amikor, mint ahogy már megszoktam, megint a csengő szakított félbe. Nagyon jó tudnak időzíteni ezek a váratlan látogatók. Mivel a szüleim dolgoztak, ezért én nyitottam ajtót.

- Szia Mira! - lépett be hirtelen Roli.
- Ő.. Szia! Fruzsit hol hagytad? - kinéztem az ajtón, hátha csak szórakozik és elbújt valahol.
- Ő most nem jött, mert a nagyszüleinél van.
- Értem. De te mi járatban itt egyedül? - érdeklődtem.
- Szóvivő vagyok igazából, vagy nem tudom. - nevetett.
- Ezt hogy érted? Mit hoztál? Ki üzent?
- Bence küldi - nyújtott felém, egy papír lapot.
- Jó, akkor ezt most vissza is viheted neki. - toltam el magamtól a levelet.
- A lelkemre kötötte, hogy adjam át neked. - letette az asztalra.
- Felőlem itt hagyhatod, de úgy is kidobom. - nem törődően megrántottam a vállam.
- Attól kezdve, hogy nálad van, nem az én dolgom, hogy mit csinálsz vele. Nekem csak az volt a feladatom, hogy elhozzam. Az már a te dolgod, hogy mit csinálsz vele. De szerintem érdemes lenne elolvasnod. - mosolygott.
- Majd meglátom még. Nem ígérek semmit.
- Rendben, de nekem most mennem kell, mert azt mondta azonnal menjek vissza és mondjam el mi volt. Szia!
- Szia! - megvártam, míg becsukja maga után az ajtót, majd egyből lehuppantam a kanapéra és a kezembe vettem a titokzatos levelet.

Szépen össze volt hajtva és kicsi piros szívecskékkel volt díszítve. Széthajtogattam a papírt és egy hosszú szöveggel találtam szembe magam. Lassan elkezdtem olvasni.

"Hiányzol... és sajnálom..
Tudom, hogy rengeteget hibáztam és nem tudom elégszer mondani, hogy sajnálom...
Sajnálom, hogy bántottalak, ha tettekkel nem is, de szavakkal annál inkább..
Sajnálom, hogy bunkó voltam veled, és megbántottalak... Hidd el nem volt szándékos..
Ha az is volt... Akkor az valószínűleg hirtelen felindulásból történt... Sajnálom..
Sajnálom... hogy nem figyeltem oda rád eléggé...
Sajnálom, hogy hagytam, hogy bántsanak  és megalázzanak...
Sajnálom az is... ha esetleg én aláztalak meg..
Tudom, hogy régen történt, de sajnálom, hogy akkor és ott... a tónál..
Nem hagytam neked elég időt és sürgettelek...
Soha nem volt még rendes tartós kapcsolatom... Ez az egész új volt számomra...
Sajnálom, hogy akkor és ott... Magadra hagytalak...
Sajnálom, hogy nem hallgattalak végig, hogy mi bánt téged...
Végül pedig sajnálom, hogy hagytalak elmenni... Hidd el... mindent megbántam..

Hiányzol... hiányzik az ahogyan édesen elpirosodsz mikor zavarban vagy..
Hiányzik... ahogy lekiabáltad a fejemet, ha valamit nem jól csináltam...
Hiányzik, hogy úgy hívj.. az én Hősöm...
Hiányzik... a nevetésed, és a halk kacajaid hangja..
Hiányzik... hogy rád mindig számíthattam és segítettél..
Hiányzik.. az ölelésed, amikor egy nagy viharban hozzám bújtál...
Hiányoznak... az állandó fa vicceid és poénjaid, amiken csak te nevettél..
Hiányzik... az illatod.. és a szemed csillogása amikor rám nézel...
Rájöttem, hogy pótolhatatlan vagy...
Cicám, azaz Somi Míriam, nekem, Varga Bencének...
Egy ilyen lázadó magam fajta gyereknek aki igazából meg sem érdemel,
egy olyan lányt mint te... Be kell vallanom, hogy hiányzol..."

A levél olvasása közben, akaratlanul is könny szökött a szemembe. Mennyit dolgozhatott ezzel az egy szöveggel? Meddig lehetett éberen, hogy ezt megírja? Milyen korán kelhetett fel, hogy elintézze, hogy biztosan eljusson hozzám? Mennyit könyöröghetett Rolinak, hogy ilyenkor, kora reggel, átjöjjön és átadja nekem? Tényleg úgy gondolom, hogy ezek, vagyis ez a levél után, engem is csak kihasználna? Tudtommal az előző csajainak nem küldött levelet... Csak miattam dolgozott ennyit? Csak azért, hogy vissza szerezzen? Vajon most hol van? Toporog a nappalijuk közepén és várja, hogy mi történik? Reménykedik, hogy visszafogadom? Vagy egyszerűen csak elvan otthon a tévé előtt?.. Ezek után nem hinném... Biztos otthon izgul, hogy mit szólok hozzá. Szorongva ül a kanapén valami jelre várva, hogy a terve sikeres lett-e...

Fel alá mászkáltam a gondolataimmal az egész házban. Titkon vártam, hogy figyelt az ablakon keresztül, és egyszer csak betoppan és szorosan átölel. De ez nem történt meg... Az ajtó csukva maradt... Szép is lett volna, ha a ház előtt vár. Kifutottam, és körbe néztem az egész utcán, hátha valahol elbújik, hogy meglephessen... Bár nem tudom miért akartam ezt, miközben azt sem tudtam, hogy mit is akarok valójában.. Be kellett vallanom magamnak, hogy nekem is hiányzott... Nem is kicsit.

Hiányoztak a bókjai, az érintése. Még az enyhébb poénos beszólásait is hiányoltam.. Hiányzott az a gyönyörű sötét barna szeme amivel a legtöbb lányt egy csettintésre levette a lábáról.. Hiányzik az a gyerekes ugrálása amikor végre sikerült egy trükköt, amit már rég óta gyakorolt, végrehajtania a deszkájával. Hiányoztak a reggeli "Jó reggelt Cicám" üzenetei. Egy szóval hiányzott Ő.

De közben féltem attól, hogyha akkor rögtön a karjaiba rohanok.. akkor megint megbánt és megaláz... Sajnos azokat a pillanatokat nagyon nehezen fogom elfelejteni..

Újra és újra elolvastam az üzenetét és minden alkalommal elsírtam magam. Legszívesebben felpattantam volna, végig rohantam volna az utcán, egészen a házukig. Bekopogtam volna, és amint kinyitja egyből a nyakába ugrottam volna... De ahányszor csak megfordult a fejemben ez a gondolat... Eszembe jutottak Fruzsi szavai.. " Hagyd egy kicsit szenvedni, ha igazán szeret, akkor küzdeni fog érted...."