Dühít, De Szeretem /Befejezett/

54. Pár év múlva...

Eltelt 5 teljes év. Felnőttem, már és kijártam az iskolát. Szakmai képzésen is maradtam egy évet, és most egyetemre járok. 21 éves vagyok, de a 17 éves tini szerelmemet nem tudtam elfelejteni teljesen. Fruzsiékkal még a mai napig tartom a kapcsolatot, ha nem is naponta, de hetente egyszer beszélünk, vagy találkozunk. Olyan hihetetlen. 16 éves korukban összejöttek és még mindig együtt vannak. Nagyon szeretik egymást.

Bár nekem is ilyen szerencsém lett volna... Amióta Bence elutazott, még nem volt kapcsolatom. Mikor középiskolás voltam, akkor még nagyon nem tudtam kiverni a fejemből. Mostanra meg már annyira lefoglal az egyetem, hogy nem is nagyon járok sehova, ezért nagyon nem tudok ismerkedni. Pedig úgy érzem, már készen állnék rá. Vagy is...nem tudom. A gondolat, hogy Bence elvileg ma jön haza, legalábbis Roland ezt mondta. Megint visszarepít a tini koromban, és titkon reménykedek, hogy visszajön és találkozunk. De erre nem sok esély van, hiszen Szeged nagy, és a házukat is eladták, mert legutóbb egy idős házaspárt láttam ott mászkálni. Nagyon aranyosnak tűnnek, már beszélgettem velük sokat, de először furcsa volt, hogy azt mondták, hogy már sokat hallottak rólam. Nem tudom még mindig ki vagy kik lehetnek a közös ismerőseink, mert én még nem hallottam róluk soha.

Sokat gondolkodtam, hogy átmegyek hozzájuk és kicsit kérdezősködök, de nem tudtam rászánni magam. De 21 éves fejjel, főleg, hogy hétvége volt, úgy döntöttem benézek hozzájuk egy kicsit beszélgetni. Nem volt messze a ház, ezért viszonylag gyorsan odaértem. Felsétáltam a lépcsőn, de a lábaim megremegtek.

Hányszor léptem már be ezen az ajtón? Hányszor láttam belülről mindent? Vajon mennyit változhatott? Vannak még emlékek az előző lakókról? Azaz Bencéékről... Féltem, hogy az ismerős környezet mennyire fogja vissza hozni az emlékeket. De közben hajtott a kíváncsiság, hogy honnan ismernek engem és kik is valójában azok, akik itt laknak.

Szépen lassan felemeltem a kezemet, és bekopogtam. István bácsi nyitott ajtót. Magas volt, őszülő haja kuszán állt, és inget viselt. 

- Jó napot kívánok István bácsi! - köszöntem mosolyogva.
- Szia! Gyere beljebb nyugodtan. Mi járatban itt? - kitárta az ajtót és én beléptem. Semmi sem változott. Minden ugyan olyan volt mint 5 évvel ezelőtt. Visszatértek az emlékek...
- Csak gondoltam, hogy meglátogatom önöket. De elnézést, hogy ilyen váratlanul beállítottam. - kértem elnézést.
- Ugyan kislány. Téged mindig szívesen látunk. - kiabálta ki Erika néni a konyhából.
- Ülj le nyugodtan - mutatott a kanapéra István bácsi.
- Ez a ház semmit sem változott - jegyeztem meg halkan.
- Igen. Nem akartunk nagyon változtatni a dolgokon, mert igazából csak vendégek vagyunk ebben a házban. - kijött Erika néni és leült mellém a kanapéra.
- Hogy érti, hogy csak vendégek itt? - értetlenkedtem.
- Mi is itt lakunk, és itt is fogunk lakni, hiszen nagy ez a ház. De a ház a fiamé valójában.- mikor kimondta elkerekedtek a szemeim.
- Maga... Maguk Varga Bence nagyszülei? - elakadtak a szavaim.
- Igen. Azt hittük, hogy ezt tudod. Azért nem is mondtuk. - szólt közbe István bácsi.
- Nem tudtam. De furcsa volt, hogy mindent tudnak rólam.
- Az unokám rengeteget mesélt rólad. Ahányszor sikerült pár percre felhívnia minket, mindig megkérdezte, hogy találkoztunk-e veled. Sokat érdeklődött a hogy létedről is. - mosolygott.
- Engem nem keresett pedig megvan neki a számom... - elszomorodtam.
- Azért kislányom, mert nem volt sok idejük odakint. Talán két percet beszélt velünk is, abból is másfél percig rólad kérdezősködött.
- El sem hiszem. Azt hittem már elfelejtett. - mosolyogtam.
- Nem, nagyon szeretett téged ahhoz. Sokszor mondta, hogy mennyi mindent elrontott, de te megbocsátottál neki.
- Igen, mert én is nagyon szerettem annak ellenére, hogy néha egy kicsit bunkón viselkedett.
- Annak is megvolt az oka. Rengetegszer féltékeny volt amikor mással voltál. Volt valami Gergő, vagy ki... - tartott egy kis szünetet, én pedig helyeseltem, majd folytatta tovább - nagyon ideges volt, hogy ő kergetett a karjai közé és minden az ő hibája. A rosszkedvéhez pedig az is hozzá járult, hogy a testvére nagyon sokat volt kórházban, és aggódott.
- Nem is tudtam... Nekem soha nem mondta, hogy ez a baja. Pedig akkor én is másképp álltam volna hozzá. - lehajtottam a fejem.
- Nyugodj meg. Nem haragudott rád soha. Még ha úgy is tűnt néha, az is csak hirtelen felindulásból lehetett, aztán itthon pedig álomba sírta magát, hogy milyen buta volt. - mosolygott a néni.

Olyan szeretettel beszéltek az unokájukról. Biztos rengetegszer találkoztak. Bencének a néha bunkó külseje alatt, egy szerethető fiú rejtőzik, amit csak nagyon kevesen ismertek fel az elmúlt években. Én ezen kevés emberek között lehetett és nagyon boldog vagyok, hogy megismertem Őt. Még pár percet beszélgettünk, aztán úgy döntöttem, hogy ideje lenne elindulnom, mert így is váratlanul állítottam be. Lehet, hogy azt mondták nem baj, de én kellemetlenül éreztem magam ez miatt.

- Erika néni, nekem most már lassan mennem kell.
- Menjél csak nyugodtan. De azért kicsit többször is meglátogathatnál minket. - váratlanul megölelt.
- Ígérem, még jövök. - vissza öleltem. Egyszer csak autónak a hangját hallottuk amint megállt a ház előtt.
- Hazajöttek. Megjöttek. Itt vannak a fiamék és az unokáim... - futott ki az idős hölgy a bejárati ajtón. Én csak szótlanul álltam a nappali közepén....