Dühít, De Szeretem /Befejezett/

55. Vissza hozzád

Álltam szótlanul. Teljesen a földbe gyökerezett a lábam. Ha akartam volna se tudtam volna megmozdulni. De nem is akartam, hogy őszinte legyek. Látni akartam. Vajon van barátnője? Mennyit változhatott? Megismer még? Ezek a gondolatok keringtek a fejemben, amikor a nyitott ajtón belépett Ő. Amint meglátott, hirtelen megállt és szótlanul végig mért. Le sem vette rólam a szemét.

Haja pár centisre le volt vágva, és egy kis borostát növesztett, ami nagyon jól állt neki. A szemében még mindig azt a gyermeki rossz fiús csillogást láttam.

- Szia! Hát te? - ennyit tudott kinyögni. Láttam a zavartságot az arcán. Hangja mély és dörmögős volt. Nagyon szokatlan volt, de illett hozzá.
- Szia! Én csak, a nagyszüleiddel egész jóban lettem és átjöttem látogatóba. - válaszoltam.
- Értem... - éreztem ahogy tekintete lyukat éget belém. Nagy sötét barna szemeivel vizslatott.
- De nem zavarok. Úgy is éppen indulni készültem. - elindultam az ajtó felé, de elém lépett.
- Ne beszélj hülyeségeket. Nem zavarsz. - mélyen a szemembe nézett.

Szótlanul álltunk, és néztük egymást. Ez a csend, nem a kínos fajta volt, sokkal inkább kellemes. Próbáltam megszokni új külsejét. Mert  a stílusa is sokat változott. Fekete ing és fekete farmert viselt, fehér cipővel. Már kezdtem elmélyülni a gondolataimba, amikor Erika néni megjelent...

- Jaj, ti fiatalok. 5 éve nem láttátok egymást és csak itt álltok szó nélkül egymással szemben. Drága édes kis unokám, hívd már el ezt a kislányt valahova. Beszélgessetek egy kicsit. - az utolsó mondatot inkább Bencének célozta, mit sem nekem.
- Van kedved sétálni? Elmehetnénk a tóhoz. Úgy is régen jártam ott. - szólalt meg egy kis idő után.
- Persze. Végül is ráérek, úgy hogy mehetünk. - válaszoltam.

Azonnal el is indultunk. Út közben nem nagyon szóltunk egymáshoz, ami kicsit furcsa volt, hisz régen Bencének be nem állt a szája. Állandóan kitalált valami hülyeséget. De ezt a csendet elkönyveltem annak, hogy zavarban van. Egész úton engem figyelt, de amint rá néztem, elkapta a tekintetét, amit nagyon aranyosnak találtam. Pár perc séta után meg is érkeztünk arra a helyre, ami oly sok emléket tudhat maga mögött. Ide jártunk esténként sétálni amikor együtt voltunk, és itt is lett vége a kapcsolatunknak. Azóta nem voltunk itt együtt.

- Nagyon szép vagy. Rengeteget változtál. - törte meg a csendet.
- Köszönöm, te is nagyon jól nézel ki. Jól áll a borosta. - mosolyogtam.
- Te pedig felnőttél. Egy érett felnőtt nő lett belőled. - mért végig szemeivel.
- Te meg rengeteget komolyodtál, bár én bírtam a néha kicsit idióta Bencét.
- Nem vagyok ám olyan komoly mint amilyennek látszom. - kicsit már felszabadultabban beszélt.
- Eddig még nem nagyon vettem észre Bencuska. - nevettem.
- Milyen régi ez a becenév. Már el is felejtettem. - láttam, hogy elgondolkozik.
- Milyen volt ott kint? - érdeklődtem.
- Jó volt. Most már anyanyelvi szinten beszélek angolul az iskola miatt. De sokkal másabb, és tömöttebb London, mint Szeged. - nevetett.
- Hát ez természetes.. Lányok? Voltak, vagy esetleg van? - kíváncsiskodtam tovább.
- Nem volt nagyon komoly kapcsolatom egy sem. - megrántotta a vállát egyszerűen.
- Nekem sem volt senkim amióta elmentél.
- Nagyon hiányoztál. Rengetegszer kérdeztem mamáékat, hogy mi van veled.
- Igen, hallottam róla. Ha én tudtam volna, hogy a nagyszüleid akkor én is értesültem volna rólad, hogy hogy vagy meg ilyesmi.
- Már nem volt időm, és elfelejtettem szólni, hogy ők költöznek be.
- Értem... - előre néztem, és gondolkodtam, hogy még mit kérdezhetnék.
- Vissza térve egy kicsit a lányokra. - rám pillantott, hogy figyelek-e.
- Igen? Mégis találtál valakit? - reménykedtem, hogy azt mondja, hogy nem.
- Azt hiszem újra szerelmes vagyok. Tiszta szívemből szeretek egy lányt. - mondta végig a szemembe nézve.
- Akkor nagyon szerencsés lehet az a lány, hogy vele vagy - elszomorodtam és egy kis könnycsepp legördült az arcomon, amit ő is észre vett.
- Mira, valami baj van? - aggodalmat fedeztem fel szemeiben.
- Nincs semmi, de nekem most már mennem kellene. Azt hiszem. - letöröltem egy könnycseppet, majd elindultam, őt ott hagyva egyedül.

Nagyon lassan és nagyon kicsiket lépdelve haladtam, és könnyeim egyre csak törtek elő belőlem. Alig tettem meg pár métert, amikor utánam szólt...

- Cicám! - kiáltott utánam. Egy szó, de ez a szó mindennél többet jelentett nekem.
- Tessék? - kérdeztem vissza szipogva.
- Te vagy az. Te vagy az lány. Ki más lenne? Csak téged szeretlek tiszta szívemből. - könnyeim megint a felszínre törtek, de ezek már öröm könnyek voltak.

Egy darabig csak néztem és próbáltam feldolgozni, azt amit mondott. Majd mikor rászántam magam, elkezdtem futni felé, és ő lendületből felkapott és lágyan megcsókolt.

Sosem gondoltam volna, hogy egy 16 éves srác. Aki a népességnek a bunkó részéhez tartozik, egyszer megszerethetem. Ott állt előttem 21 évesen és még mindig engem akart. Az a fiú, aki pattanásig tudja feszíteni az idegeimet, és minden apróságon össze veszünk, de rögtön ki is békülünk, mert szeretjük egymást.

Rá kellett jönnöm, hogy már nem tagadhatom. Akár mennyire is idegesítő néha... Dühít, de Szeretem...