Dühít, De Szeretem /Befejezett/

53. Semmi sem a régi..

Lassan elindultam haza és mindig hátra nézegettem, hátha felbukkan és közli, hogy még sem megy el, és nem hagy itt. Mindennél jobban vágytam arra, már most, hogy hátulról átöleljen és a fülembe suttogja, hogy "Cicám". De nem történt meg. Pont akkor ment el, amikor megint kezdtünk közel kerülni egymáshoz. Azt mondta, hogy próbáljak meg túl lépni rajta. Ezt én már akkor tudtam, hogy ez nem fog menni. Akár hogy is próbálnám, nem menne. Minél jobban szeretnél valakit kiverni a fejedből, annál jobban belefészkelődik...

****

Az ágyamon ültem rengeteg papírzsepi társaságában. Folyton a telefonomat lestem, hátha felhív. De nem tette. Miért akart ennyire megszerezni, és elrabolni a szívem, ha utána meg csak úgy elmegy? Olyan mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Szipogva feküdtem, mikor kopogtak az ajtómon.

- Gyere! - szóltam a kint állónak.
- Kicsim. Minden rendben? - belépett anya, és becsukta az ajtót. Ebből már tudtam, hogy beszélgetni akart. De nekem semmi kedvem nem volt hozzá.
- Nem, nincs semmi sem rendben. - szipogtam.
- Mi történt pontosan? - elkezdte simogatni a fejemet.
- Elment... Érted? Elment.. - zokogásba törtem ki.
- Biztos visszajön. Hova utaztak el?
- Angliába és 5 évig nem jönnek vissza.
- Kicsim, túl kell lépned rajta, mert nem ülhetsz a szobádban 5 évig zokogva, arra várva, hogy visszajön.
- Ő is ezt mondta, hogy ne várjak rá, mert 5 év hosszú idő.
- Igaza van. Addig nem szomorkodhatsz itt. - mosolygott biztatóan.
- Holnap ugye nem kell iskolába mennem? - néztem rá könyörögve.
- Mira, tudod, hogy ebben a helyzetben szívesen mondanám, hogy maradj itthon. De már a mai napot is én igazoltam. Nem fog tetszeni ez az igazgatónak, főleg, hogy még csak pár napja jársz oda, de már hiányzol.
- De anya, kérlek.
- Nem Mira. Nem szabad. Szedd össze magad! Egy erős nő sír, majd feláll és mosolyog a világra, mintha mi sem történt volna. Tudom, hogy te ilyen vagy. Egy élet erős lány.
- Igazad van. De ez azért egy kicsit más.
- Próbáld meg kicsim. - kérlelt kedvesen.
- Rendben. Akkor holnap elmegyek suliba. - mondtam beleegyezően.
- Ez a beszéd. Menj fürödj meg, aztán nyomás aludni. - nyomott egy puszit az arcomra majd feláll.
- Megyek már. - szóltam utána.

Fel álltam, és kidobtam a jéghegynek tűnő, zsepi kupacot az ágyamról, majd elmentem tusolni. Aztán visszavánszorogtam és lefeküdtem aludni...

*****

Nagyon fáradt voltam reggelre, mert nem igazán tudtam kipihenni magam rendesen. Rossz kedvem is volt. Ehhez még hozzájárult az is, hogy iskolába kellett mennem. Felkeltem és elővettem a szekrényemből egy fekete pulcsit és egy fekete gatyát. Nem volt kedvem semmi színeset felvenni. Minél jobban el akartam tűnni. Senkivel sem akartam beszélni.

Útközben elhaladtam a régi iskolám mellett ahová jártam, és ahová Bence is járt. Lehet, hogy soha többé nem látom majd azt, ahogyan reggelente fut, nehogy elkéssen. Nem hallom majd az egész utcán vízhangzó kiabálását, amikor valakivel veszekedett, mert nem tetszett neki amit éppen mondtak. Ezek a gondolatok zajlottak le a fejemben, egészen addig amíg meg nem érkeztem a suli kapuja elé. Nem volta nagy tömeg, sem hangzavar. Nem álltak kint az udvaron. Az órámra pillantottam, hátha elkéstem.... De nem. Minden más volt és csendes. Bementem az épületbe és a folyosón sem voltak kilencedikesek akik azt keresik éppen hol lesz órájuk. Nem támasztották a szekrényeket a "menők" és a végzőzök. Könnyedén végig sétáltam a folyosón, anélkül, hogy bárkinek neki mentem volna.

- Szia Mira! - köszöntöttek Zsombiék, amikor beléptem a terembe.
- Sziasztok! - üdvözöltem őket kedvtelenül.
- Mi a baj? Mi történt? - faggatózott Dávid.
- Semmi.. - válaszoltam egyszerűen.
- Jaj már, Mira. Tudod, hogy tudjuk, hogy van valami bajod.
- Bence elment. Itt hagyott... - megint könnybe lábadt a szemem.
- De nem azt mondtad, hogy örülsz, hogy végre eljöhettél abból az iskolából részben miatta?- kérdezte Zsombi.
- Azóta történtek dolgok. Úgy nézett ki, hogy újra együtt leszünk, erre elutaztak Angliába.
- Sajnálom. Mi ezt nem tudtuk. - mindketten odajöttek és elkezdtek nyugtatni.
- Semmi baj. Csak nem akarok róla beszélni. - bólintottak, majd belépett a tanár és ők gyorsan a helyükre siettek.

Nagy nehezen túl éltem azt a napot. Szinte minden órán csak ültem, és bambultam ki a fejemből. Pár tanár szóvá is tette, de amint meglátták a könnyes szemem és az állapotom, már nem érdekelte őket, hogy mit csinálok. Ezért nagyon hálás voltam nekik. Amikor vége lett az utolsó órámnak, én voltam az első aki kirohant a teremből. Siettem haza. Otthon akartam lenni és sírni. Attól jobban éreztem magam.

Rájöttem, hogy nélküle minden olyan csendes. Nélküle minden olyan nyugodt. Túlságosan nyugodt. Nélküle unatkozom. Nélküle hiányosnak érzem magam. Nélküle, már semmi sem a régi...

--------

Hoztam nektek még egy részt.😊❤ Remélem tetszik. Sajnos közeledünk a történet végéhez.😢 Már csak pár rész van hátra. Amit sajnálok, mert nagyon szeretem ezt a sztorit írni...