Dühít, De Szeretem /Befejezett/

52. Miért?

Féltem. Féltem, hogy vajon mit fog mondani. Megint csak játszott velem? Nem, az nem lehet. Akkor én kikészülök teljesen. Mégsem szakítottak Eszterrel, csak nekem tűnt úgy? Az sem lehetséges, hisz magam hallottam, ahogy véget vet a kapcsolatuknak. Mielőtt még borzasztóbbnál borzasztóbb dolgok jutottak volna az eszembe. Inkább rákérdeztem.

- Mit? Mi történt? - kérdeztem halkan.
- Nem fog neked tetszeni amit mondani fogok... - sóhajtott, majd elhúzódott tőlem.
- Bence, teljesen megijesztesz. Mondd már! - sürgettem.
- Elköltözünk.. - mondta elhaló hangon.
- Mi? Az nem lehet... Mégis mikor? És miért? - hátráltam kétségbe esetten.
- Apám külföldön kapott munkát, és mihamarabb kezdenie kell. Mivel ez úgy néz ki, hogy egy hosszabb és állandó munka lesz, ezért nem akar minket egyedül itthon hagyni.
- Mikor mész? És hova? - nem akartam elhinni amikor kimondta, hogy elköltözik.
- Holnap már elindulunk. Angliába megyünk.
- Ezt nem hiszem el.. Miért nem szóltál előbb? - kiabáltam. Bár inkább kétségbe esett kiáltás volt ez, mit sem mérges.
- Hidd el, én sem örülök neki. - jött közelebb.
- Pont most, amikor minden kezdett jóra fordulni? Pont akkor mész el? - könnyek szöktek a szemembe.
- Ne sírj... Kérlek! Nem szeretem mikor szomorú vagy. Ne nehezítsd meg. - közelebb lépett, majd átölelt.
- Nem akarom, hogy elmenj - olyan közel bújtam hozzá, amennyire csak tudtam és sírtam.
- Nem akarlak itt hagyni, de nem tehetek mást. - gyorsabban vette a levegőt a megszokottnál, ezért eltoltam magamtól, hogy láthassam az arcát. Sírt. Könnyek folytak a szeméből egymás után. Még utoljára vele akartam lenni, mert ki tudja, lehet, hogy többet már soha nem láthatom.
- Veled akarok lenni.. - mondtam halkan.
- Ezt hogy érted? - törölgette a szemét.
- Várj egy pillanatot. - berohantam a házba, és elmeséltem a szüleimnek mindent, és megkértem őket, hogy hadd aludjak nála, mert lehet, hogy ma látom utoljára. Szerencsére bele egyeztek. Boldogan futottam vissza szerelmemhez.
- Mit csináltál? Mit szeretnél? - értetlenül nézett rám.
- Gyere... - megfogtam a kezét és húztam magam után.

Út közben állandóan kérdezgette, hogy hova megyünk. Meg mondogatta, hogy neki is haza kellene mennie, mert már aggódnak érte. Amikor viszont megérkeztünk a házuk elé, csodálkozva nézett rám.

- Cicám. Miért jöttünk ide? - nézett mélyen a szemembe.
- Veled szeretnék lenni... - suttogtam. Láttam, hogy szeme egy pillanatra megcsillant.
- De.. akkor... vagy most.. - dadogott össze vissza.
- Itt alszom. Persze, ha megengeded és nem bánod. - mosolyogtam.

Boldogan átölelt és behúzott maga után a házba. Megálltunk beszélgetni a szüleivel és ők is elmondták, hogy mennyire sajnálják, hogy el kell menniük. Azt is elmondták, hogy pontosan 5 évig lesznek kint várhatóan. A társalgás után, Bence vigyorogva vezetett fel a szobájába. Szó ami szó, ez volt életem legjobb éjszakája.

****

Reggel arra keltem, hogy Bence a hajamat cirógatta. Lassan felnéztem rá, és nyomott egy puszit a homlokomra. Még pár perc pihenés után, felkeltünk és segítettem neki a maradék holmiját bepakolni a bőröndbe. Majd ő két nagyobb, míg én egy kisebb táskával elindultunk lassan le a lépcsőn. Nem siettünk sehova, mert anya azt mondta, hogy leigazolja nekem ezt az egy napot az iskolába. Bementünk a konyhába és a szüleivel együtt megreggeliztünk. Majd segítettem az anyukájának elpakolni, meg az öccse lelkére kötöttem, hogy nagyon vigyázzon rá. Kisétáltunk a ház elé, és mindent bepakoltunk egy nagy teher autóba. A szülei és Vencel beszálltak az autóba, hogy eltudjunk egymástól nyugodtan köszönni.

- Hát eljött a pillanat. - törtem meg a csendet.
- Igen, sajnos. - sóhajtott.
- Tényleg nagyon vigyázz magadra. Nem szeretném ha bármi bajod esne. - szorosan megöleltem.
- Ígérem, hogy nem lesz semmi bajom. - még szorosabban szorított magához.
- Hiányozni fogsz, nagyon. - mondtam, miután szétváltunk egymástól.
- Te is nekem. Ne rosszalkodj, majd az iskolába, és vigyázz a haveromra jó? - mosolygott.
- Jó leszek, mint mindig. Vigyázni fogok rá. Tőlük már elköszöntél?
- Tegnap, mielőtt utánad mentem.
- Értem. - lehajtottam a fejem.
- Cicám, kérhetek valamit? - belenéztem a szemébe, és láttam, hogy valami komolyat akar mondani.
- Persze. Bármit kérhetsz.
- Ne várj rám. - mondta és közben végig mélyen a szemembe nézett.
- Ezt, hogy érted? - értetlenkedtem.
- 5 év, az nagyon hosszú idő. Ha arra vársz, hogy én hazajöjjek, akkor félek, hogy nem leszel boldog. - legördült egy könnycsepp a szeméből.
- De én szívesen várok rád. - biztattam.
- Nem szeretném. Mert akkor állandóan rám gondolnál és nem lennél boldog. Tudom, hogy nehéz lesz, de ha majd úgy érzed, hogy eljött az a személy, aki esetleg átvehetné a helyemet a szívedbe, akkor engedj neki, és ne legyen bűntudatod.
- Nem kérhetsz tőlem ilyet. Senki nem tudja átvenni a helyed. - éreztem, ahogy a könnycseppek egyre jobban záporoznak a szememből.
- Mindenki pótolható valahogy. Kérlek ígérd meg. Nem tudok megnyugodni addig, ameddig nem bizonyosodtam meg róla, hogy nem fogsz szomorkodni.
- De Bence én.. - félbeszakított.
- Kérlek Cicám. - kezei közé fogta az arcom.
- Rendben. Megígérem. - mondtam halkan.
- Köszönöm. - közelebb húzott magához és megcsókolt.
- Tényleg vigyázz magadra. - mondtam sírva, miután szétváltunk.
- Nem lesz semmi baj. Ígérem. Remélem még találkozunk egyszer. - nyomott még egy utolsó puszit az arcomra, majd lassan elindult az autó felé.

Végig néztem ahogy beszállt és elhajtottak. Miért pont most kellett elmennie? Miért ilyen messze? Miért nem lehettünk együtt tovább? Egy kérdés, több változata bolyongott a fejemben. Miért?...