Dühít, De Szeretem /Befejezett/

28. Új barát

Kedd van és Fruzsiék még ma sem jönnek iskolába. Sőt, egész héten nem jönnek. Általában ilyenkor egyedül szoktam lenni, de most kivételesen nem. Gergő azt mondta hogy átjön és együtt megyünk suliba.
Hét óra volt mikor kikeltem az ágyból és most negyed nyolc van, de már elkészültem. Anyáék már elmentek dolgozni korán reggel szóval egyedül voltam otthon. Unatkoztam, ezért elkezdtem játszani a telefonomon. Már játszottam egy ideje mikor kopogtak. Ahogyan általában szoktam, odakiabáltam hogy gyere be. Nem is néztem meg hogy ki az, mert belemerültem a telefonozásba. Egyszer csak valaki hátulról eltakarta a szemem és én annyira megijedtem hogy hirtelen elejtettem a mobilom.
- Na, ki vagyok? - kérdezte egy ismerős hang.
- Gergő?? - kérdeztem vissza a játék kedvéért, bár tudtam hogy ő az.
- Talált! - kiáltotta, majd elvette a szemem elől a kezét.
- Te hülye, tudod hogy megijesztettél?!- néztem rá szúrós szemekkel, majd egy párnát hozzávágtam.
- Nem ijedtél volna meg, ha megnézed ki az. A szüleid soha nem mondták még hogy ne nyisd ki az ajtót idegeneknek? Szólok nekik hogy figyeljenek oda rád. A végén még valami bajod esik. - nézett rám komolyan.
- Engem ne félts. - mosolyogtam magabiztosan.
- Azért csak vigyázz magadra. - mondta.
- Értettem főnök. - nevettem.
- Ne gúnyolódj! - nekem dobta a párnát.
- Jó, rendben. Csak vicces ahogy aggódsz. - mosolyogtam.
- Egyébként a telefonodnak nem lett baja? - édeklődött.
- Szerintem nem. Ennyitől nem szokott elromlani - felvettem a földről, majd zsebre raktam.
- Mi az hogy nem szokott? Szóval már ledobtad egy párszor. - mosolygott.
- Hát.......talán - mosolyodtam el én is.

- Ne! Ne! Ez nem lehet! - kiabált kétségbe esetten miután ránézett az órájára.
- Mi történt? - kérdeztem aggódva.
- 8 óra van.
- Hogy mi? Az nem lehet! Elkéstünk! Gyere gyorsan! - megragadtam a csuklóját, kihúztam a házból, gyorsan bezártam az ajtót és egészen az iskoláig futottunk.
- Mennyi az idő? - érdeklődött.
- Negyed kilenc. Milyen óránk van most és hol?
- Történelem a földszinten a 10- es terembe.
- Menjünk be mert már így is elkéstünk. - indultam el a terem felé mikor megragadta a csuklómat.
- Ha már úgy is elkéstünk, mi lenne ha inkább kivennénk egy szabadnapot? - vigyorgott.
- Szerintem ez nem jó ötlet - ellenkeztem.
- De nem akarok bemenni. - karba tette a kezét.
- Már pedig én bemegyek és ha én megyek, akkor te szépen jössz velem. Ugyanis ha nem ijesztesz meg akkor nem késünk el.
- Persze, ez is az én hibám. - megsértődött.
- Olyan gyerekes vagy... - megfogtam a kezét és elkezdtem vonszolni magam után. Nem szólt semmit csak dünnyögött magában.

Beléptünk a terembe és minden tekintet ránk szegeződött. Elkezdtek sugdolózni és mutogatni. A tanár pedig szúrós szemekkel mért végig minket.

- Jónapot tanár úr! Elnézést a késésért csak... - próbáltam kimagyarázni de félbeszakított.
- Jó napot önöknek is. Köszönöm hogy voltak olyan kedvesek, hogy befáradtak órára. Nem vagyok kiváncsi a kifogásokra! Menjenek üljenek a helyükre!

Miközben sétáltunk a padunk felé mindenki minket bámult és azt találgatták hogy vajon hol voltunk. Legjobban Bence nézett. Dühöt, közömbösséget és kiváncsiságot véltem felfedezni a szemében. Nem akartam mellé ülni, ezért helyet foglaltam Gergő mellett. Leültünk és előpakoltuk a cuccainkat.

- Mondtam hogy nem kellett volna bejönnünk. - súgta Gergő a fülembe morcosan.
- Hidd el jobb ez így. - válaszoltam.

****

Szerencsére ez a nap is hamar véget ért. Épp hazafelé tartottunk mikor feltűnt hogy Gergő nem hogy nem szól hozzám, még rám se néz.

- Mi a baj? - érdeklődtem.
- Haragszom rád. - közölte dühösen.
- Azért nem beszélsz velem? - szomorodtam el.
- Pontosan azért. - mondta közömbösen.
- Hát jó.... - a sírás kerülgetett ha csak arra gondoltam hogy most vesztettem el azt az embert, aki Fruzsiékon kívül az egyetlen aki kedves és szóba áll velem.
- Most miért sírsz? - vizslatott aggódó szemekkel.
- Semmi... - mentem tovább.
- Állj már meg! - rántott vissza.
- Mondjad! - szipogtam.
- Nekem ne akard bemesélni hogy semmi bajod, miközben itt sírsz. Túl jól ismerlek ahhoz hogy ezt elhiggyem.- igaza volt. Az elmúlt napokban annyit beszélgettünk, hogy megismertük egymást. Nagyon is.
- Az a bajom hogy......hogy annyira szerencsétlen vagyok, hogy nagyon nehezen, de összebarátkozok valakivel aztán meg megharagszik rám, elhagy és nem beszél velem.
- Nem vagy szerencsétlen, nem haragszom és nem hagylak el. Csak az nem tetszett hogy engem okolsz mindenért, hogy elkéstünk - közelebb jött és rám nézett azokkal a nagy kék szemeivel.
- Tudom, nem akartam. Az én hibám. Sajnálom. Most gondolom utálsz. - lehajtottam a fejem és folytak a könnyeim.
- Te kis bolond. Miért utálnálak? - mosolygott.
- Azért mert ilyen vagyok.....
- Milyen? Kedves, jófej,megértő és barátságos? Azért? Én szeretlek.....miért utálnám a legújabb és egyben számomra legjobb barátomat? - közelebb lépett és megölelt. Nagyon jól estek a szavai.
- Tényleg sajnálom, de azóta amióta a Bencével volt ez a dolog, mindig félek hogy elrontok valamit.
- Semmi gond. Megértem. Azért pedig ne okold magad. Nem a te hibád. Most pedig gyere, hazakísérlek. - megölelt mégegyszer, majd átkarolt és elindultunk.

Jól esik hogy a szüleimen és Bendééken kívül van valaki akit érdekel hogy, hogy vagyok és aggódik értem. Azt hiszem új és igaz barátot találtam, Gergő személyében.