Dühít, De Szeretem /Befejezett/

45. Vissza a suliba

Eltelt  pár nap a történtek óta. De még mindig nem tudtam magammal tisztázni a dolgokat. Ezért elég rosszul éreztem magam. Ehhez még az is társult, hogy újra iskolába kellett menni. Megint találkoznom kell Bencével....meg a barátnőjével. Vagy nem tudom milyen kapcsolatba is vannak most. Fáradtan lekullogtam a lépcsőn és megreggeliztem. Anya már korán elment dolgozni, ezért már csak apa volt otthon.

- Várod már az iskolát kicsim? - kérdezte apa.
- Persze. Alig várom már, hogy újra beléphessek abba a csodálatos mennyországba. - válaszoltam némi szarkazmussal a hangomban.
- Mi a bajod vele? - mosolyodott el.
- Ó, az égegyadta világon semmi problémám sincs vele, azon kívül persze, hogy a tanárok úgy viselkednek mintha valamiféle pásztorok lennének akik terelgetik a kis bárányaikat akik mi vagyunk. De úgy is kifejezhetem magam, hogy ők a börtön őrök mi meg töltelék. Szóval választhatsz melyik tetszik jobban. A börtön vagy az istálló megnevezés. - fejtettem ki a véleményemet.
- Látom nincs túl jó napod, és nem igazán szereted az iskolát. - nevetett.
- Én ezt eddig is tudtam - mondtam majd megöleltem apát és felvettem a táskát a hátamra.
- Szia kicsim. Siess mert vár a Paradicsom. - ölelt meg.
- Én inkább diliháznak nevezném. De azért sietek. - siettem ki az ajtón.

Út közben már nem izgultam annyira, hogy mi lesz. Már tudtam, hogy mire számíthatok Bencétől. Legalább is akkor még azt hittem. Beléptem a "börtön" kapuin és a szememmel máris Fruzsiékat kerestem. De nem láttam őket sehol. Kezdtem aggódni, hiszen megbeszéltük, hogy minden nap a kapuba fognak engem várni. Már csak öt perc volt becsengetésig, ezért kénytelen voltam elindulni a terem felé egyedül. Lassan sétáltam a folyosón végig. Mindenki a maga baráti társaságában beszélgetett vagy éppen sietett valahova. Hatalmas volt a nyüzsgés. Teljesen elvesztem a folyosón. Nagyon sok volt az új arc is. Próbáltam araszolni a termünk felé kisebb nagyobb sikerrel. Már láttam a fényt a folyosó végén. Elkezdtem utat törni és végre bejutottam a terembe. Gergő volt bent meg pár haverja és Eszter barátnői. Nem nagyon örültem ennek a társaságnak, de hát muszáj volt bemennem. Minden tekintet rám szegődött és végig követték ahogy a helyemre vonulok. Nem értettem, mi ez a nagy figyelem. Észre sem szoktak venni. Általában csendben és észrevétlenül besurranok. De ez most nem sikerült. Előpakoltam a cuccaimat és leültem. Mivel akikkel jóba voltam nem tartózkodtak a terembe, csendben ültem és figyeltem az eseményeket. Mikor egy nagy nevetésre lettem figyelmes Gergőék irányából. Elkezdtem hallgatózni, hogy mi lehetett ennyire poénos. De amit hallottam, azt hittem menten elsüllyedek szégyenemben.

- Haver most komolyan azt mondod, hogy megvolt a csaj? - kérdezte kíváncsian Zsolti.
- Persze. Simán megvolt. Nagyon esetlen és szerencsétlen szegény, de könnyen meg lehet kapni. Hisz tudjátok, alig hogy szakítottak már is összejött velem. - nevetett gúnyosan.
- Egy igazi kis cafka a csaj. - röhögött Bruno. Nem tudtam hirtelen,  hogy mi lenne jobb döntés, ha elfutnék miután felpofoztam ezt a szemétládát, vagy csak ülnék csendben. Végül a kirohanás mellett döntöttem, de a pofon elmaradt. Végig rohantam a folyosón, egyszer csak egy mellkasba ütköztem.

- Szia Mira! Hova futsz? - érdeklődött Roli.
- Hol voltatok eddig? Megbeszéltük, hogy a kapuba fogtok várni. - hadartam.
- Igen, tudom és sajnálom. Csak Fruzsit vártam, mikor felhívott, hogy ma nem jön iskolába mert hirtelen közbe jött valami. De miután felhívott és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rád, egyből ide siettem. - próbáld kicsit megnyugtatni.
- Örülök, hogy végre itt vagy. Én nem akarok bemenni a terembe. - pityeregtem.
- Mi történt? Ki bántott? Bence előttem ért be a suliba úgy hogy ő nem lehetett.
- Gergő, a haverjainak hazudozik rólam minden félét. - sírtam.
- Ne sírj Mira. Majd mindjárt ellátom a baját. - ölelt meg.
- De ne keveredj bajba miattam. - néztem rá.
- Nem fogok ne aggódj. De miket mondott rólad?
- Az mondta, hogy engem nagyon könnyen meglehet kapni és...
- Szia Mira drága! Átjössz este? Szívesen látlak - kiabált oda Gergő egyik haverja.
- Na jó, elég lesz ebből! Nem beszélhetsz így vele megértetted? Még egyszer meghallom, hogy egyáltalán hozzászóltál, a drága kis pofikád találkozni fog a betonnal. Megértetted?! - oda lépett a fiú elé, megragadta a pólójánál fogva és felkente a falra.
- Értem, bocs haver. Lakat a számon - nyögte a fiú. Mire Roli elengedte és búcsúzás képpen még lökött rajta egyet.
- Köszönöm - odaléptem Roli mellé és szorosan megöleltem.
- Semmi baj. Majd megvédelek. - finoman simogatta a hajam, majd egy gúnyos nevetés hangzott mellőlünk.
- Na mi van Cica? Most meg a haveromra nyomulsz rá? Pedig a legjobb barátnőd barátja. - csóválta a fejét Bence, miközben oldalán Esztert ölelgette.
- Haver, te normális vagy? Tudod, hogy van barátnőm és szeretem. Nem tennék vele ilyet. Mirát pedig csak védem. - lépett Roli Bence elé.
- Mitől kéne védeni? Nem bántja senki - vigyorgott gúnyosan.
- Tőled és a többi piszkálódó idiótától. - szűrte a fogai között Roli. Nagyon mérges lehetett Bencére.
- Én nem fogom, bántani. Ezt neki is elmondtam. Egy ujjal nem érnék hozzá. A többi gúnyolódóról pedig nem tudok. De hogy őszinte legyek nem is érdekel. - mondta lenézően, majd nyomott egy csókot Eszter szájára és kézen fogva elvonultak.
- Látod erről beszélek. Ezt fogja csinálni mindig.. - sírtam.
- Agyára ment valami, de hidd el ő nem ilyen. Majd úgy is megbánja, hogy így viselkedik veled. - nyugtatott.
- Én nem akarok bemenni abba a terembe.. - hajtottam le a fejem.
- De muszáj lesz.
- Én inkább haza megyek. Majd anyáékkal iratok igazolást vagy nem tudom.
- De nem mehetsz csak úgy haza.
- Majd szólok a tanár úrnak, hogy rosszul érzem magam és akkor haza enged.
- Elkísérjelek. Szívesen elmegyek veled ha gondolod.
- Nem kell. Tényleg. Maradj csak, így is rengeteget segítettél.
- Rendben. De szólj ha meggondolnád magad.
- Mindenképpen. Szia - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Szia és vigyázz magadra. Ha valaki bánt, akkor hívj fel nyugodtan és már ott is vagyok. - mosolygott Roli és elindult a terem felé. Nagyon bírom ezt a srácot. Az egyik legjobb barátom.

A tanár úr haza engedett, nem nagyon örült neki, hogy már az első napon haza megyek, de végül bele egyezett. Lassan battyogtam haza felé. Tudtam, hogy otthon mindent el kell mondanom a szüleimnek, mert nem hinnék el, hogy rosszul vagyok. Túl jól ismernek ahhoz. Mindig tudják mikor hazudok és hogy mikor vagyok ténylegesen beteg. De nem is baj. Lehet, hogy ők is tudnak majd tanácsot adni.

Megérkeztem a házunk elé és beléptem a fából készült kis kapun. Az ajtóhoz léptem és lassan benyitottam. Senki nem volt otthon. Majd csak este jönnek haza, mert dolgoznak. Kivettem a hűtőből egy doboz gyümölcsöt és felvonultam a szobámba. Lehuppantam az ágyamra és tömtem magamba sírva az almát és a körtét. Nem tudtam mi tévő legyek. Teljesen kifogok készülni, ha ez így megy egész évben. Tennem kell valamit...