Dühít, De Szeretem /Befejezett/

48. Utolsó nap

Egyedül ültem a nappali közepén, és néztem ki a fejemből. Azon gondolkodtam, hogy hogyan is mondom majd el Fruzsiéknak azt, hogy új iskolába megyek holnaptól. Féltem attól, hogy fogadják majd a hírt. Össze kellett szednem a gondolataimat. De sajnos öt percnél tovább nem maradhattam ott, mert az órára nézve láttam, hogy már majdnem háromnegyed nyolc van. Nagyot sóhajtva emelkedtem fel a kanapéról, és kicammogtam az ajtón. Majdnem az egész utat majd hogy nem futva tettem meg, hogy időbe beérjek.

Beléptem az iskola ajtaján, és megint, mint minden nap, egy hatalmas tömegen kellett átvergődnöm magam. Párszor majdnem orra esve és pár embert majd hogy nem fellökve, de elértem a teremig ahol az első óránk kezdődött. Beléptem és mindenki rám kapta a tekintetét. Én csak lehajtottam a fejemet, és lassan a helyemre sétáltam. Ez volt az utolsó napom. Nem akartam konfliktus helyzetekbe keveredni ha nem muszáj. Elővettem a cuccaimat és épp le akartam hajtani a fejem a padra amikor szemem sarkából láttam, hogy valaki, vagy inkább valakik rátámaszkodtak.

- Szia! Hol voltál eddig? - aggódó tekintettel nézett rám Fruzsi.
- Volt egy kis dolgom. - válaszoltam egyszerűen.
- Értem... De van valami baj? - faggatózott tovább. Hát hiába is, a legjobb barátnőm. Tudja mikor nem érzem jól magam.
- Baj? Nem tudom, hogy ezt bajnak vagy szerencsének hívjam.
- Ezt nem egészen értem - értetlenkedett Roli.
- Majd elmondom szünetbe. Beszélnünk kellene. - mondtam szomorúan.
- Teljesen megijesztesz. - éppen szólásra nyitottam a számat, amikor belépett a tanár.

Kinyitottam a jegyzet füzetem, mert osztályfőnöki volt és általában mindig elhangzik egy két fontos dolog. Egész órán serényen jegyzeteltem. Elmondott mindent újra amit év elején, mert történtek dolgok amik nem éppen feleltek meg a házirendnek. Rápillantottam az órára és láttam, hogy mindjárt vége az órának. Elpakoltam a füzetemet és a tanár is befejezte a beszédet. Ilyenkor általában a maradék időben mindenki az csinált amit akart. Lehetett beszélgetni, telefonozni vagy az én esetemben, a padon fetrengni. Már számoltam vissza a perceket, amikor az osztályfőnök egyszer csak megszólalt...

- El is felejtettem közölni veletek egy sajnálatos hírt. - egyből mindenki odakapta a fejét, köztük én is. Milyen sajnálatos hír? Hát ugye mik játszódnak le ilyenkor egy diák, legalábbis az én agyamban. Mi lehet egy tanár számára sajnálatos? Bezárják a sulit? Az számukra sajnálatos lehet mert nem lenne munkájuk.. De azt nem ő és nem így közölné. Valaki elhunyt? Az sem lehetséges, mert akkor általában a mi iskolánkban minden tanár feketét ölt magára. Nagyon érdekelt mi lehet ez a dolog.
- Egy diák társatoktól búcsúznunk kell. - ennél a mondatánál mindenki elkezdett forgolódni és találgatni, hogy ki lehet az. Én meg legszívesebben leragasztottam volna a száját ragasztóval, nehogy elmondja, hogy én vagyok az a diák. Senkinek nem akartam szólni, csak Fruzsiéknak. De hát mit is gondoltam... Ha egy tanárnak az osztályából elmegy valaki természetes, hogy őt is értesítik. De ettől függetlenül magába tarthatta volna.
- Somi Míriam, holnaptól egy másik iskolába fog járni. - minden szempár rám tapadt és nem tudtam hova nézzek zavaromba. Nagy szerencsémre megszólalt a csengő. Most kivételesen én voltam az első aki felpattant és kirohant a teremből.

Az iskola udvarán lévő padon ültem, mikor odajöttek Roliék. Egy darabig udvariaskodtak egymással, hogy ki üljön le előbb, majd egyszerre foglaltak mellettem helyet. Ezen akaratlanul is mosolyognom kellett.

- Ezt akartad elmondani? - néztek rám egyszerre.
- Igen... de csak nektek. Nem akartam,hogy a többiek is tudjanak róla. - hajtottam le a fejem.
- Nem baj. Ne aggódj. Lehet, hogy így jobb is lesz. Legalább így nem zaklatnak majd Facebookon, hogy miért nem vagy iskolába - nyugtatott Roli.
- Ugyan... Rajtatok kívül kit érdekelne, hogy itt vagyok-e vagy sem..
- Hidd el, annak ellenére, hogy piszkálnak, mindig kerestek, hogy hol vagy. - szólt közbe Fruzsi.
- Biztos akkor is csak azért, hogy legyen kinek beszólni.. - motyogtam.
- Lehet. De legalább kerestek - mosolygott Roli. Fruzsi pedig a kicsit oldalba bökte, hogy ez nem éppen a mosolygás helye.
- Azért hiányozni fogtok - mondtam szomorúan.
- Nekünk is. - öleltek meg egyszerre.
- De szerintem Bencének is hiányozni fogsz... - fűzte hozzá Roli.
- Nem hinném.. - nevettem gúnyosan.
- Be kellene mennünk, mert mindjárt becsengetnek. - állt fel Fruzsi, és mi pedig követtük a példáját.

Ez a nap, olyan gyorsan elröppent, mint a nyári zivatar. Elkezdődik, és mire körbenézel már el is állt. Könnyes búcsút vettem Fruzsiéktól és elindultam egyedül haza. Lassan kullogtam és egy kis megkönnyebbülést éreztem a szívemben, hogy már nem kell ide vissza jönnöm. De közben szomorúság volt úrrá rajtam, hogy nem láthatom annyit a barátaimat, mint régen. De izgatta a fantáziámat Bence is. Mit gondolhatott mikor meghallotta a nagy hírt. A szeméből igazából nem sok mindent tudtam kiolvasni. Még mindig hallottam a szavait és a hangját.. "Cicám" szólítgatott. Folyton ez a szó csengett a fejemben, már kezdtem azt hinni, hogy kezdek megőrülni, mire rájöttem, hogy ez nem a fejemben van, hanem fut utánam és tényleg hív. Megálltam, és vártam, hogy odaérjen. Nem szívesen álltam vele szóba azok után amit velem tett, de ennyit megérdemel. Mégis csak elég sok mindenen mentünk át együtt.

- Cicám! Tudod mióta futok utánad? Azt hittem már sosem állsz meg. - lihegett.
- Neked is szia. Mit szeretnél? - kicsit talán flegma voltam, de ösztönösen jött. Hozzászoktam már, hogy mindig így beszélünk egymással.
- Miért nem szóltál, hogy elmész? - kérdezte két lélegzet vétel között.
- Nem éreztem fontosnak, hogy közöljem veled.
- Mi az, hogy nem érezted fontosnak? - értetlenkedett.
- Úgy ahogy hallod. Nem tudom min lepődsz meg azok után ahogy velem bántál. - mondtam egyszerűen.
- Ezért mész el? Miattam? Azért nem szóltál? - kérdezősködött tovább.
- Nézd... Nem tudom mennyit vettél észre az elmúlt napokban a történtekről, miközben a kis barátnőddel voltál elfoglalva, de engem, míg te elvoltál, engem állandóan bántottak. Piszkáltak, és hazugságokat terjesztettek rólam. Ehhez az egészhez jöttél te. Te voltál a hab a tortán, a hülye beszólásaiddal és megjegyzéseiddel. Elegem lett. Ti mit gondoltok egyébként? Meddig bírja ki egy ember a megalázást és az állandó sértegetést? Te is.. Gondolkodsz te egyáltalán mielőtt megszólalsz? Vagy csak köpködöd a szavakat amik hirtelen az eszedbe jutnak? Tudod eljutottam arra a pontra, hogy kimondjam. Szánalmas vagy és gyerekes. Voltam akkora idióta, hogy még gondolkodtam rajta, hogy talán tényleg igazad van, talán tényleg érzek még irántad. De te ezt sikeresen keresztbe húztad, és bántottál. Tudod, sokszor a szavaknak nagyobb ereje van mint a tetteknek. Csak te és a többi kis idióta haverod vagy mid, ezt nem veszitek figyelembe. Betelt a pohár. Most értem el azt a pontot, hogy lépnem kell, mert nem bírom tovább... Elegem van. Érted? - teljesen kikeltem magamból. Csak hadartam és mondtam a szavakat egymás után. Most jött felszínre minden feszültség ami eddig bennem volt. Lehet, hogy ezzel Bence úgy érzi, hogy rátámadtam, de akkor és ott ez nem érdekelt. Ki akartam mondani mindent amit gondoltam és a szívemet nyomta.
- Én... én ezt nem... nem tudtam. Komolyan ha ezt tudom akkor... - nyökögte.
- Akkor? Akkor mit lett volna? Nem alázol meg és bántasz állandóan? Azért nem tudtál semmiről mert állandóan a magad kis ügyeivel vagy elfoglalva. Észre sem veszed ami körülötted történik. A naponta váltogatott kis barátnőidre összpontosítasz, nem pedig arra ami a hátad mögött történik. - mondtam indulatosan.
- De...de én tényleg...tényleg nem akartam.. - sajnálkozott.
- Késő bánat. Elérted azt, hogy megutáljalak. - néztem mélyen a szemébe, majd hátat fordítva elindultam.
- De Mira várj! - kiabált utánam.
- Soha többé nem akarlak látni. Ne kerülj többet a szemem elé. - ott hagytam.

Talán túl indulatos voltam vele, de elegem volt mindenből. Bántott, piszkált állandóan és amikor túl akarok lépni az egészen és elfelejteni, akkor felbukkan és annyit mond, hogy bocs? Ezzel nem intézett el semmit. Ugyan úgy ott van előttem a kép, ahogy a falhoz nyom és megaláz. Ezt sosem fogom elfelejteni...