Dühít, De Szeretem /Befejezett/

42. A baleset

Már reggel kilenc óra és én már itt ülök a deszkaparkba. Még senki nincs itt. Remélem tényleg eljön ma is deszkázni. Muszáj vele beszélnem. Még nem teljesen szedtem össze a gondolataimat, hogy mit is akarok mondani. De hiába is tervezném meg, úgy se tudnám azt mondani, mert elfelejteném...

****

Másfél óra várakozás után deszkák kerekeinek hangjára lettem figyelmes, ahogy végig gurulnak a betonon. Felkaptam a fejem és megláttam őket. Gyorsan felpattantam és odafutottam.

- Sziasztok! - lihegtem.
- Szia! - köszöntek egyszerre meglepetten.
- Beszélhetnénk? - kérdeztem egyszerűen.
- De Míra, te mit keresel itt?
- Bencével szeretnék beszélni pár szót.
- Akkor itt is hagylak titeket - elgurult a park felé.
- Mit akarsz? - kérdezte Bence közömbösen.
- Beszélni, kettőnkről.
- Arról nincs mit beszélni.. - elindult a park felé.
- Bence! - kiabáltam utána, de hiába. Nem állt meg.

Nem hagyhatom ennyiben. Elindultam utána. Mikor odaértem leültem a padra és néztem, ahogy deszkáznak. Amikor Bence bemutatott egy-egy trükköt, a gyomrom összerándult az idegességtől. Ahogy szaltózott, ugrált fel a vascsövekre, felhajtott az írekre, majd megállt a tetején és nagy lendülettel legurult. Minden mozdulatára összerezzentem, csak nehogy baja essen. Néha egy-egy pillanatban, mikor megállt pihenni, felálltam, hogy odamegyek hozzá, de amint meglátta, hogy közeledem, egyből elindult. Esélyem sem volt. Valahogy fel kellett hívnom magamra a figyelmét. Nem tudtam mit csinálhatnék. Míg nem megláttam egy kis srácot úgy szint gördeszkával. Odamentem hozzá, és kölcsönkértem tőle. Szívesen odaadta, mert mint kiderült egy utcával lejjebb lakik és ismerik egymást a szüleink. Kristófnak hívják.  Nagyon jó fej kis gyerek.

Felálltam a deszkára, és megpróbáltam gurulni. Nagyon sokat szenvedtem már ezzel is, hogy megtudjak rajta állni... De Kristóf segített. Tíz perc múlva, már el lehetett mondani, hogy stabilan állok rajta. Felrohantam egy ívre, onnan fentről sokkal magasabbnak tűnt. Mikor előre néztem, Bence és Roli a negyedíven trükköztek, nem láthatták mit csinálok. Onnan tudok ennyit az ívekről, hogy Bence egyszer elmagyarázta. Valamit ki kellett találnom...

Rá álltam a deszkára és elkezdett gurulni előre, nagyon közelített az ív széle felé, míg nem elérte. Nagy lendülettel megindultam lefelé, de a deszka kigurult alólam és hatalmas csattanással zuhantam a földre.

- Mira, mi történt? - futottak oda a fiúk.
- Mit csináltál? Miért csinálta ezt? Mit mondtál neki? - kiabált Roli.
- Én nem csináltam semmit... Nem... Nem is beszéltem vele. - mentegetőzött Bence.
- Nyugodjatok már meg. Nem történt semmi. - próbáltam feltápászkodni.
- Mira, marad ott, hátha van valami komoly bajod - tartott vissza Roli.
- Ugyan már, nincs semmi bajom, csak kicsit fáj a kezem. - lesöpörtem magamról a kezét majd felálltam.
- De miért csináltad ezt? Nem is tudsz deszkázni... - kérdezte Bence.
- Mert beszélni akartam veled, de nem hallgattál meg... Gondoltam ha felmegyek egy ívre, akkor majd észreveszel és odajössz, de nem vettél észre.
- Most ezzel azt akarod mondani, hogy az én hibám?
- Nem mondtam, hogy a te hibád. Ez csak egy véletlen baleset volt. Bárkivel előfordul.
- De biztos jól vagy? - nézegette a csuklómat Roli.
- Persze, minden rendben. De én inkább megyek, aztán otthon bekötöm. Sziasztok! - elköszöntem, nem vártam meg míg válaszolnak, elindultam haza.

****

Fél úton jártam, mikor hallottam, hogy valaki jön mögöttem. Hátra néztem és megláttam, hogy Bence az. Nem álltam meg, de így is utol ért.

- Mira, haragszol rám? - gurult mellém.
- Nem vagyok mérges, de azért igazán meghallgathattál volna - válaszoltam közömbösen.
- Sajnálom, tényleg bunkó voltam. Nem akartam, csak egy kicsit feldúlt voltam.
- Hát igen, eléggé bunkó voltál. - sóhajtottam.
- De itt vagyok. Most meghallgatlak, még mindig elszeretnéd mondani.
- Csak bocsánatot akartam kérni a tegnapi miatt, mert úgy tűnt, hogy haragszol rám.
- Nem haragudtam rád. Csak kellemetlenül éreztem magam, és ezért inkább talán magamra voltam dühös, csak rajtad vezettem le.
- Akkor lehetünk újra barátok? - reménykedtem.
- Nem hiszem. Tényleg nem miattad, ez az én hibám. De nekem ez így nem megy.
- Miért? Valami rosszat mondtam? Vagy...
- Nem, dehogy. Csak nekem te többet jelentesz puszta barátságnál. - szakított félbe.
- De Bence... Nekem most ez így... Nem tudom... - váratlanul ért vallomása.
- Míra, nem kaphatnék még egy esélyt? Hidd el, mindent jobban fogok csinálni, nem leszek bunkó ígérem. - megfogta a kezem és szembe fordított magával.
- Most szakítottunk Gergővel. Nekem ez még egy kicsit korai, meg nem tudom... - lehajtottam a fejem.
- A mi szakításunk nem viselt meg ennyire - mondta úgy, hogy éppen csak meghalljam.
- Az teljesen más volt. Haraggal váltunk el. Dühös voltam rád. De ez más, itt én is hibásnak érzem magam. Nagyon régóta együtt voltunk és mindent odaadtam neki. Azért ez bennem nyomot hagy.
- Mert az csak az én hibám volt.. nem?
- Nem ez mondtam, ha...
- Meg mégis, hogy érted azt, hogy mindent odaadtál neki? Ezt mégis hogy értsem? - értetlenkedett.
- Hát... azt hittem te is tudod... - megköszörültem a torkom.
- Nem Míra, nem tudom. Mit adtál neki oda? Hmm...? Mégis mit? - emelte feljebb a hangját.
- Én és Gergő... nos hát... izé... tudod.. - nyökögtem, nem bírtam kimondani.
- Nem mondod komolyan, hogy .... Te és Gergő? - nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem - Jézusom Míra... Ez..ez... Erre nem tudok mit mondani. Fujj! Hogy lehetsz ilyen... - elengedte a kezem olyan hirtelen mintha csak áramos vezetékhez nyúlt volna.
- De... Akkor már rég óta együtt voltunk és...
- Nem érdekel! Ezt nekem miért nem mondtad? - idegesen a túrt a hajába.
- De miért zavar ez ennyire? Annak már vége.
- Én türelmes voltam, és velem még sem akartad. Ezzel a senkiházival meg mindjárt... beszélni se akarok róla - nevetett gúnyosan.
- Türelmes voltál? Mikor? Kivel? Mert velem ugyan nem. Már az első hónap után azt akartad és nem tudtad elfogadni, hogy nekem még nem megy. Igazad van, tényleg eszméletlen türelmes voltál. - emeltem feljebb a hangom.
- De beláttam, hogy hibáztam. Hányszor mondjam még el, hogy sajnálom.
- Tudod egy bocsánat kéréssel nem mindig tudsz mindent elintézni. Meg már késő.
- Elegem van, és én még megvédtelek Gergő előtt. De lehet igaza volt. Te is csak egy kis cafka vagy mint a többi... - gúnyolódott.
- Te nem tudhatsz semmit! Nem tudhatod, hogy mit és miért tettem és történt. - a tenyerem csattant az arcán.
- Elegem van. Befejeztem. Nem akarlak többet látni. Ne kerülj a szemem elé. - szúrós tekintettel a szemembe nézett, majd sarkon fordult és ott hagyott.

Remek. Ahelyett, hogy kibékültünk volna és megbeszéltük volna a dolgokat, csak még jobban összevesztünk. Már nem fog szóba állni velem, ebben biztos vagyok. Mindent túl reagál. Nem tagadom, és is hibás vagyok. Lehet, hogy már az elején el kellett volna mondanom neki is, amit Fruzsinak. De nem éreztem úgy, hogy beszámolóval tartoznék neki. Ez a nap ennél nem is lehetett volna rosszabb. Nem elég, hogy megsérült a kezem, még egy barátot is elveszítettem, és azt hiszem ezáltal viszont szereztem egy ellenséget...

-