- Haszontalan vagy Minhee-ya és tehetségtelen! Semmire nem fogod vinni ebben az életben!
- Hogy lehetne igaz? Nincs az az idióta, aki egy újjal is hozzá érne ehhez a lotyóhoz!
- Mit mosolyogsz már megint? Mi okod van rá?
- Remélem tudod, hogy örökre egy senki maradsz!
- Előbb vágnám le a saját farkam és hívnám magam nőnek, mint, hogy téged vigyelek a bálba!
Izzadságban fürödve, arcomon lecsorduló könnyekkel riadtam fel újabb rémálmomból. Hangosan szedve a levegőt ültem fel az ágyamban, és igyekeztem lenyugtatni magam. Csak egy buta álom volt, Minhee! Többé nem vagy ott, nem fognak bántani!
A szememet dörzsölgetve másztam ki az ágyamból, mert ha akartam se tudtam volna visszaaludni. Lábamat a mamuszomba bújtattam, magam köré pedig kedvenc szatén köntösömet tekertem. Lassan kicsoszogtam a konyhába a sötétben tapogatózva, mert nem akartam a nővéremet, azzal felébreszteni hajnalok, hajnalán, hogy villanyt gyújtok. A konyhai falon világító digitális óra szerint néhány perccel múlt fél hat, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. Hét órakor egyébként is felkeltem volna, hogy lemenjek a közeli parkba futni, így legalább csak egy plusz másfél órát adtam magamnak. Feltettem forrni egy kis vizet, hogy elkészíthessem a minden reggel elmaradhatatlan zöld teámat. A csípőmmel óvatosan megtámasztottam a konyhapultot, és talán a kelleténél kicsit hangosabb sóhajt eresztettem ki a számon.
Egy hónapja már, hogy Szöulba költöztem a nővéremhez, de legnagyobb sajnálatomra ennyi idő nem volt elég, ahhoz, hogy megszabaduljak a démonjaimtól. A középiskolai éveim rendesen betették nálam a kaput. Csoda, hogy nem lettek komolyabb mentális problémáim. Persze ezt csakis a nővéremnek, Jennienek köszönhetem, aki még, akkor is próbálta bennem tartani a lelket, amikor már nem volt a mindennapjaim része. Hogy pontosan milyen is volt az elmúlt pár évem? Egyszerűen maga a pokol. Én voltam az iskola legkiközösítettebb diákja, akit mindenki úgy került, mintha én lennék a megtestesült lepra. Hogy pontosan hogyan történt ez? Igazság szerint magam sem tudom. Mielőtt esélyem lett volna megismertetni magam az emberekkel, egy kedves, felettébb szerethető lány keresztbe tett nekem. Csupán, annyi bűnt követtem el ellene, hogy a középiskola előtti ismerkedős táborban, én tetszettem meg a fiúnak, akit ő szemelt ki magának. Ezután a legnagyobb ellenségének lettem kikiáltva, és balszerencsémre, neki hamarabb sikerült barátokat szereznie, mint nekem, így én maradtam alul. Az elkövetkezendő éveimet természetesen megkeserítette, mindenféle pletykával, hamis váddal és egy kellemes kis magánnyal. Ugyanis ő pár hónapon belül az egyik legnépszerűbb diákká nőtte ki magát, és kijelentette, hogy mindenki egy nyomorék, aki velem akar barátkozni. Bármit tehettem, bármit mondhattam, mindenki Kwon Youngilnek a szavain csüngött, miszerint én egy szerencsétlen, olcsó cafka voltam, aki bárkivel lefekszik a fizika szertárban. Ez volt a legelső pletyka, amit hallottam magamról, és korántsem a legutolsó. Mindenki ujjal mutogatott rám, holott szűz és meglepően megszeppent lány voltam, aki minden szexuális utalástól zavarba jött, de persze Youngil, azt mondta mindenkinek, hogy ez csak egy szerep, amit felvettem. Reménykedtem benne, hogy a második évünkre sikerül meghúzódnom Youngil ármánykodásai elől, de persze ez nem így lett. Egyre rosszabb és gonoszabb lett, én pedig egyre többet kötöttem ki a lánymosdóban zokogva. Talán a harmadik évünkre sikerült összeszednem magam, amikor úgy döntöttem a világ legegyszerűbb bosszújával állok Youngillel szembe. Mosolyogni kezdtem. Bárki szólt be nekem a folyosón, rámosolyogtam és megköszöntem. A vigyorom mentett meg az utolsó éveimben. Na, persze a pletykák és a szemétkedések megmaradtak, de valahogy egyre ritkultak, miután azt hitték lepereg rólam.
- Remélem azért vagy fent ilyen korán reggel, mert korábban akarsz lemenni futni. - jelent meg a konyhában Jennie álmosan törölgetve a szemét. Felszökött az arcomra a megszokott mosolyom, ami nagy valószínűséggel innentől kezdve egész nap rajtam lesz. - Brr. Ijesztő vagy, Minhee-ya! Hogy tudsz hajnali hatkor így vigyorogni?
- Kérsz teát, most főztem? - nyúltam a vízforraló felé, ami éppen lecsapta a kapcsolót jelezve, hogy elkészült a meleg vizem. Jennie megingatta a fejét és a fejem fölött átnyúlva lekapott a polcról egy kávékapszulát, hogy a kávéfőzőbe helyezhesse. - Miért keltél fel? - érdeklődtem, mert csak később esett le, hogy drága nővérkém a nyári szünetben tíz előtt nem nagyon szokott kimászni az ágyából.
- Hallottam, hogy búg a vízforraló. - biccentett az említett készülék felé. - Te meg csak, olyankor kelsz hétnél hamarabb, ha rosszat álmodsz. Szóval? Megint hangokat hallottál?
Nem szóltam semmit csak belekortyoltam a teámba, mert szerettem volna elkerülni a válaszadást. Szerettem Jenniet, a világon a legjobban, de még jobban szerettem volna, ha hátrahagyjuk az előző életemet és egy új fejezetet nyitunk, amiben nincs Kwon Youngil, és senki, akivel valaha eddig dolgom volt. Évekig voltam egyedül, nem akartam újra, azt érezni, amit, akkor.
Jennie felfogta, hogy nem tervezek ilyenekről beszélni, ezért csak egy aprót bólintott, majd izgatottan elvigyorodott, ahogy eszébe jutott valami.
- Ma este mutatlak be a barátaimnak! - tapsolt egyet vidáman. - Minhee-ya, alig várom, hogy megismerd őket!
- Ugye nem fognak utálni? - kérdeztem félve. Jennie ciccegve meglökte a vállamat, amitől felnevettem.
- Nem fognak utálni, te lüke! - rázta a fejét hitetlenkedve. - Nem is értem, hogy lehetett egy egész iskolányi idióta, aki képes volt rá!
Lehajtottam a fejemet, ahogy újra beleittam a teámba. Izgatott voltam, attól, hogy megismerhetem Jennie unni barátait. Be kell valljam reménykedtem benne, hogy megkedvelnek, és, akkor végre, hosszú évek után elmondhatom majd, hogy nem a nővérem az egyetlen barátom.
YOU ARE READING
álmosoly | kth✔
RomanceMinhee arcára gyakorlatilag ránőtt a mosoly. Akármi történt, legyen az rossz vagy jó, ő mindig mosolygott. Még, annak ellenére is, hogy soha semmi jó nem történt vele. Nem voltak barátai, a fiúk ha rá is néztek nem foglalkoztak vele, a szülei meg né...