álmosoly | kth✔

40.fejezet

- Nem. – jelentettem ki határozottan. – Nem érdekel a magyarázkodásra, rohadtul nem érdekel! – éreztem, hogy kezdek kikelni magamból, aminek nem örültem, mert sosem szoktam se hisztizni, se kiabálni. De valamiért igazán felment az agyvizem, amikor a nagyi megkért, hogy hallgassam meg Youngilt.

- Na, de Minhee, te ennél sokkal kedvesebb vagy! – kért számon halmeoni azonnal, mire idegesen a hajamba túrtam. – Egy esély jár neki, hogy elmondhassa...

- Ezért van itt? – akadtam ki még jobban. – Mert nem veszem fel neki a telefont? Hát szép mondhatom, a nagyanyám elárul engem a hátam mögött...

- Nem, Minhee, nem ezért van itt Youngil-ah. – rázta meg a fejét nagyi továbbra is nyugodtan, amit nem értettem, mert én percek óta fel-alá mászkáltam a nappaliban. Jennie átterelt mindenkit az ebédlőbe, hogy négyszemközt, illetve hatszemközt maradjunk, ugyanis Youngil a sarokban ácsorogva hallgatta a beszélgetésünket. De, amikor nagyi becéző formulát adott a lánynak, aki megkeserítette az életemet éveken keresztül, éreztem, hogy lassan felrobbanok.

- Halmeoni! – engedtem ki hosszan a levegőt a számon. – Kwon Youngil volt a lány, aki pletykált rólam a suliba és miatta nem voltak barátaim! Nem várhatod el tőlem, hogy most hirtelen megbocsássak neki!

- Én nem várom el, hogy megbocsáss neki, én csak azt akarom, hogy hallgasd meg. – állt fel a kanapéról, majd megsimította a vállamat. – Kettesben hagylak titeket. Addig megmutatom Kumának, hogy milyen édes kutyaodút alakítottam ki neki! – ütögette meg a combját, hogy az eddig a fotelben szuszogó állat vele menjen. Csapódott a folyosó ajtaja, így muszáj volt szembe néznem a végzetemmel, amivel egyáltalán nem akartam volna. Kisepertem a szemembe hulló hajamat és a lehajtott fejjel ácsorgó lány felé fordultam, aki a pulcsija alját gyűrögette zavarában.

- Tíz perced van! – mondtam, és belül utáltam magam, amiért ennyire bunkó vagyok, de egyszerűen nem éreztem affinitást, ahhoz, hogy kedvesebb legyek. – Mit keresel a nagyszüleim házában?

- Nézd, Minhee, tudom, hogy utálsz, és megértem... - kezdett bele felkapva a fejét, én meg látva, hogy hosszú magyarázat lesz, levágtam magam a kanapéra. A kezemmel az egyik fotelra böktem, hogy ő is üljön le, mert nem akartam, hogy állva beszélgessünk. – De tényleg nem miattad vagyok itt, vagy azért, hogy a bocsánatodért esedezzek.

- Akkor?

- Nem sokkal az után, hogy találkoztunk, kiderült, hogy az apámat adócsalással és sikkasztással vádolják. – motyogta szégyenkezve, és beszéd közben az ujjait tördelte. Érdeklődve hajoltam felé, mert kezdett érdekessé válni a mondanivalója. – Így levett egy csomó pénzt a számláról és se szó, se beszéd lelépett, hátrahagyva anyát, engem és az öcsémet. Pár nappal később anyánk is lelépett, mert kiderült, hogy viszonya van az egyik pincérrel a klubból, úgyhogy ketten maradtunk Kyurával.

Az ajkamat beharapva lesütöttem a szememet, és éreztem, hogy elönt a bűntudat, amiért ilyen bunkón viselkedtem vele. Tudtam, hogy az öccse idén töltötte a tizedik életévét, és így elég nehéz lehet most neki, ha tényleg igaz, amit elmondott.

- Ott kellett hagynom az egyetemet, hogy munkát keressek, de senki nem volt, aki Kwon Kihyun lányát felvette volna, a nagy botrány után, ami néhány nap leforgása alatt zajlott. Pénzünk nem sok maradt, mert anya magával vitte az összes tartalékunkat, úgyhogy eléggé aggódni kezdtem, amikor a nagymamád felajánlotta, hogy hozzájuk költözhetünk és valami apró munkát is biztosít nekem. – Youngil kitörölt a szeméből egy könnycseppet én meg szinte ösztönösen álltam fel, hogy adjak neki egy zsebkendőt az asztalról. Hálásan elfogadta, majd kínosan a szemembe nézve folytatta. – Én úgy sajnálom ezt az egészet Minhee. Mikor elmondtad, hogy Soojin csinálta az egészet, megvilágosodtam és rádöbbentem, hogy végig kihasznált és az orromnál fogva vezetett. Valahol a szívem mélyén mindig tudtam, hogy nem lehet igaz, amiket rólad mond, mert sosem láttalak téged csúnyán bánni senkivel. Kedvesnek hittelek, de Soojin befolyásolt. Nem akarta, hogy el legye nyomva általad, mert valószínűleg veszélyeztetve érezte magát, amiatt, hogy szebb voltál nála. Én meg vakon hittem neki. Végül is ki feltételezné, hogy a legjobb barátnője hazudik neki?

- Youngil én... - próbáltam volna mondani valamit, de ő csak feltette a kezét jelezve, hogy még nem fejezte be.

- Sajnálom, Minhee. Tényleg a szívem mélyéről kérem, hogy bocsáss meg nekem. – fogta két keze közé az enyémet, és a szemembe nézett. – Látod a karma elérte, hogy megkapjuk mindketten, ami jár nekünk. Én ezt az életet, te meg a tökéletesen, ahol egy félistennel jársz, és igazi barátaid vannak.

- Ne mondj ilyet! – nevettem el magam zavartan. – Senki nem érdemel rosszat. Még te sem. – mosolyogtam rá, mire ő elsírta magát.

- Én olyan buta vagyok! – zokogta a szemét törölgetve. – Hogy gondolhattam rólad bármikor is, hogy egy alattomos ribanc vagy?

Olyan keservesen sírt, hogy ösztönösen hajoltam közelebb hozzá és öleltem meg, akármennyire is furcsa volt. Youngil ettől nem nyugodott meg, csak még jobban itatta az egereket. Kellett adnom neki néhány percet, hogy lenyugodjon, utána megvártam, amíg rendezi a légzését, és megszólaltam.

- Megbocsátok neked, Youngil. – simítottam meg a kézfejét. – Nem mondom, hogy elfelejtem, de megbocsájtok. Remélem, idővel minden a helyére kerül veled és az öcsiddel.

- Amíg a nagyszüleidnél vagyunk, nem történhet semmi rossz! – próbált ő is görbületet varázsolni a szájára. – Köszönöm, Minhee.

Furcsán megböktem a vállát, majd úgy döntöttem csatlakozom az ebédlőben tartózkodó családomhoz. Mind kérdőn néztek rám, amikor helyet foglaltam Taehyung és Jennie között, de a fejemet rázva intettem, hogy nem szeretnék beszélni róla. Túl sok információt kaptam az elmúlt percekben, még fel kellett dolgoznom.

Megesett a szívem Youngilnek a helyzetén, és rosszul esett hallani, hogy ilyen szinten lecsúsztak. Akármennyire is haragudtam rá az elmúlt évek miatt, amikor elmesélte a történetét, úgy éreztem, minden haragom elszáll iránta. Olyan elesett volt, olyan törékeny és végtelenül szomorú, hogy azt éreztem többé nincs okom haragudni rá. Igaza volt. Ez neki egy jó nagy adag karma a javából, de én nem kárörvendtem a nyomorán. Segíteni szerettem volna neki, hogy talpra álljon, mert nem érdemel senki ilyen lelki terhet.

- Jól vagy, jagi? – ölelt magához hátulról Taehyung, amikor már a szobánkba mentünk, kicsit pihenni ebéd után. – Csendes voltál ma végig.

- Kicsit sokkot kaptam. – vallottam be fejemet a vállának döntve. – Te hiszel a karmában, oppa?

- Nem tudom. – seperte ki a hajamat a nyakamból, hogy a szájával melegítse fel a pontot. – Lehetséges, hogy egyszer mindenki megkapja, ami jár neki. Jót is rosszat is egyaránt.

- Ez egy kicsit szomorú. – biggyesztettem le a számat és eléggé nehezemre esett szomorúnak maradni, amikor Tae szája egyre közeledett a fülem mögötti érzékeny ponthoz. – Nem örülök neki, hogy valakivel ilyen sok rossz dolog történik egymás után. Senki nem érdemli ezt meg!

- Imádlak, amiért ennyi kedvesség lakik benned, kicsim. – nyomott egy puszit az arcomra, közben pedig maga felé fordított, hogy a szemembe nézhessen. – De ne érezd rosszul magad, a miatt, ami történt bármi is legyen az. Neked semmi közöd hozzá, oké?

Aprót bólintottam és kicsit könnyebb szívvel fogadtam a szerelmem csókját az ajkaimon. Úgy tűnik nekem a jó jutott, Youngilnek pedig a rossz. De vajon ez helyes így?