22.fejezet

2.1K 122 19
                                    

Eltelt egy hét, majd kettő és hirtelen már azon kaptam magam, hogy beléptünk az októberbe, ezzel együtt pedig a hideg esős, de szerintem gyönyörű őszi időbe. Az egyetem is egyre több mindent akart lenyomni a torkomon, jelen helyzetemben tánclépések formájában, de szerencsére szeptember vége óta elköszöntem az izomláz fájdalmaitól és, ha fáradtan is, de élveztem az összes táncórát.

Mivel egyre keményebb lett a félév, nemcsak nekem a többi diáknak is, legnagyobb sajnálatomra kevesebb időt tudtam Taehyunggal együtt tölteni. Vagy én voltam halálomon egy maratoni táncóra után, vagy ő nem tudott még elszakadni a jegyzeteitől és könyvtártól egy esedékes beadandó miatt. Amikor találkoztunk, legtöbbször nálunk vagy náluk kötöttünk ki, és összebújva beszélgettünk vagy filmeztünk. Nem sokat jártunk el külső helyszínekre, egyszerűen csak élveztük egymás társaságát. És be kell, valljam, ez jobban is esett a lelkemnek, mint a lucskos hidegben mászkálni.

Sehun és Lisa ügye nem haladt egy lépést sem előre. Azon kívül, hogy Sehun pár nap után hazament, de nem volt hajlandó elmondani, hogy merre járt és mit csinált. Valamint Lisa is kezdett újra önmaga lenni, habár néha észrevettem rajta, hogy elönti a kelletlen szomorúság. Roséval jobbnak láttuk nem beleavatkozni az ügyükbe, pedig, akárhányszor találkoztam Sehunnal a lakásukon, igencsak szerettem volna beolvasni neki. Egyébként Sehun velem ugyanúgy viselkedett, mint eddig, szóval valószínűleg nem is tudja, hogy tudom, mi történt közte meg Lisa között.

Csalódottan csuktam be az öltözőszekrényem ajtaját, miután kivettem belőle a táncos cuccomat. Szomorú voltam, amiatt, hogy elmarad a hip-hop óránk, de közben fel is dobódtam, mert eszembe jutott, hogy így legalább a barátommal lehetek, ugyanis két napja csak egy-egy futó csókra találkoztunk és már mentünk is tovább. Kihalásztam a táskám aljáról a mobilomat és máris vidámabban kerestem ki Taehyung számát.

- Jagi, te lógsz óráról? – hallatszott a meglepettség a hangjában, amikor felvette. – Nem vall rád, úgyhogy remélem nyomós érved van rá!

- Elmarad az órám, mert a tanárnő elkapott valami vírust és nem tudott bejönni. – magyaráztam, miközben fél kézzel megpróbáltam belebújni a kabátomba. – Mit csinálsz?

- A könyvtárba akartam menni, de ha szabad vagy, akkor visszafordulok és elmehetünk valahová. – mondta, én meg magamnak bólogatni kezdtem, mint egy idióta.

- Oké. Hova megyünk? – löktem ki az öltöző ajtaját és elindultam a kampusz nagy parkolója felé.

- Majd kitaláljuk, ha odaérek. – nevetett a készülékbe Tae, amitől még jobban vigyorogni kezdtem. – Tíz perc. Várom, hogy lássalak.

- Én is, nagyon. – mondtam, majd letettem. Imádtam, hogy minden telefonbeszélgetésünket így zárta le. Lassan egy hónapja lesz, hogy együtt vagyunk, ami egészen hihetetlen. Álmomban sem gondoltam volna, hogy érdemlek egy ilyen fiút, aki ennyire odáig van értem és én is érte. Ezen kívül ott voltak a csodás barátaim Lisa és Rosé személyeiben, akikért éreztem, hogy simán tűzbe mennék.

Mikor Szöulba költöztem csak arra vágytam, hogy ne kelljen többé magányosnak lennem, és ne érezzem magam egyedül. Nem is sejtettem, hogy igazi barátokra és szerelemre lelek. És tessék. Megkaptam őket. Gyakran kaptam magam azon, hogy nem hamis a mosolyom, ami egész nap az arcomon ül. Nem a megszokás miatt csinálom a gesztust, hanem azért mert tényleg igazán boldog vagyok. Azt kell, mondjam életemben először.

- Szia, jagi! – hajolt hozzám Taehyung, amint beszálltam a kocsijába. Rövid csókot terveztem vele csak váltani, de, ahogy összetalálkoztak az ajkaink hosszabb és mélyebb lett, mint, amire számítottam. Nagy levegőt kellett vennem, hogy elhúzódjak tőle. – Tudod, mennyire hiányoztál?

- Ha legalább, annyira, mint, amennyire te nekem, tudom. – bólintottam, mire kaptam még egy gyors csókot és elindultunk. – Merre megyünk?

- Nyílt egy palacsintázó a közelben, pár napja. Arra gondoltam beleshetnénk. – fordult felém egy másodpercre, majd vissza az útra.

- Jó ötlet. – értettem egyet. – Úgyis hiányzik a szervezetemnek egy adag nutellás-banános palacsinta.

- Nem is szereted az egészségtelen kajákat! – kérte ki magának, mire felnevettem és megvontam a vállam.

- Most már nem kell vékonynak lennem, hogy tetszek neked. Nyugodtan elhízhatok. – legyintettem. Tae megállt egy piros lámpánál és röhögés közben a kormányra dőlt. Persze nem gondoltam komolyan, amit mondtam, nem terveztem elhízni és továbbra sem rajongtam a kevésbé egészséges ételekért, de néha mindenkinek lehet bűnöznie egy kicsit, nem igaz?

Mint kiderült Taehyungnak a közelben azt jelenti, hogy huszonöt percre kocsival, ami kicsit összezavaró, de sebaj. Kiszálltunk a járműből és egymás kezét fogva sétáltunk be a palacsintázóba, ami kívülről egészen szimpatikusnak tűnt. Hogy, mi fogadott belül? Na, arra a legkevésbé sem számítottam.

Kerestünk egy megfelelőnek tűnő helyet, ami egy kisebb galéria szerűségen volt. Leültünk egymással szembe és elkezdtük átböngészni az étlapot.

- Ha egy ekkora adagot megeszek, akkor tényleg elhízok, ha nem figyelek. – tettem le a papírt az asztalra és az illusztráción látszó nagy darab édességre böktem, ami mindenféle tejszínhabbal, csokiöntettel és egyéb dolgokkal volt leöntve.

- Ha egy ekkora adagot megeszel egyedül, felségül veszlek. – jelentette ki, Tae, ami után mindketten elnevettük magunkat. – Nincs ember a földön, aki képes egy ilyen nagy palacsintát megenni. Illetve, bocsi. Nincs lány a földön, aki képes rá.

- Akarsz fogadni? – néztem rá csillogó szemekkel, és éreztem, ahogy átjárja a testem az adrenalin.

- Nem. – bökte meg az ujjával az orromat játékosan. – Ha fogadnánk, megennéd, és utána vihetnélek az ügyeletre, mert megfájdulna a gyomrod a tömény kajától. Úgyhogy egyél szépen normális adagot, és vegyük, úgy, hogy elhiszem, meg tudnád enni a nagyobbikat is, oké?

Taehyung előre hajolt az asztal fölött és nyomott egy gyors puszit a számra. Szeretem, hogy ennyire kiismert engem az elmúlt egy hónapban. És igazság szerint én is őt. Nagyon igyekeztünk a lehető legtöbb mindent megtudni a másikról és lám, sikerült is. Ő tudja, hogy ha fogadnak velem, akkor nem adom fel és megcsinálom. És azt is, hogy nagyobb mennyiségű cukor bevitele után rosszul lennék.

Miután leadtuk a rendelést beszélgetni kezdtünk random témákról. Fél könyökömmel megtámaszkodtam az üvegasztalon és belejtve a fejemet elfordultam jobbra a galéria lépcsője irányába. Bár ne tettem volna meg.

Abban a pillanatban, hogy odafordultam megpillantottam egy szőke hajú lányt feltipegni rajta. Fekete farmernadrágot viselt, csinos őszi kabáttal és magassarkú cipővel, amiben tökéletesen tudott egyensúlyozni. Fején egy kabátja színéhez illő svájci sapka pihent kiemelve bájos arcát, amitől még a hideg is kirázott. Ajkain két árnyalattal sötétebb rúzs volt, mint egy normál szájszín. Egyedül lépdelt fel a lépcsőkön, én meg éreztem, ahogy a gyomrom összeszűkül a lány látványától. Május óta nem láttam őt, csupán a rémálmaimban. Kwon Youngil volt a lány, aki tönkre tette a középiskolai éveimet. Jobban mondva az egyik lány. Gyorsan elkaptam róla a tekintetemet, és reménykedtem benne, hogy nem vette észre, de tévedtem. Youngil lassú léptekkel odabillegett az asztalunkhoz és egy gúnyos mosollyal az arcán lenézett rám.

- Szia, Kimchi. – mondta a lehető legleereszkedőbb hangsúllyal, amivel csak lehet. – Gondoltam, hogy nem vagy ma szolgálatban, nem láttalak az útszélén idefele jövet.


Juj, szóval csak egy gyors kis köszönetnyílvánítást, akarok idebiggyeszteni, amiben nagyon nagyon megköszönöm, hogy tegnap éjjel átléptük a 400-as megtekintési számot, ami engem iszonyatos örömmel töltött el. Nem tudok elég hálás lenni, amiért olvastok és szeretitek a történetemet! Szóval csak köszönöm és köszönöm, remélem nem fogok nektek a továbbiakban csalódást okozni!                                                                                                                                                                    Puszil mindenkit: Szeszih <3

álmosoly | kth✔Where stories live. Discover now