álmosoly | kth✔

18.fejezet

Vidám mosollyal az arcomon léptem ki a társasház ajtaján, és még szélesebbre szaladt a szám, amikor a parkolóban megpillantottam Taehyungot, aki ismét a kocsijának támaszkodva várt rám. Odalibbentem hozzá, ő pedig már ki is nyújtotta felém a kezét, hogy mire odaérek, már át is foghassa a derekamat.

- Hiányoztál! – motyogta a hajamba, én pedig kuncogva fogadtam az arcomra érkező apró puszikat. Megtámasztottam a kezeimet a vállán, majd hátrébb csúsztattam őket és átfontam a nyaka körül.

- De hisz mindennap találkoztunk. – ráztam meg kissé a fejemet értetlenül.

- Tudom. – simított végig finoman az arcomon. – De csak pár szót tudtunk beszélni. Alig vártam, hogy szombat legyen és csak az enyém legyél!

Neki nyomta az orrát az enyémnek, az után elengedett és hagyta, hogy beszálljak az anyós ülésre. Elindultunk a vidámpark felé, és a röpke huszonöt perces kocsi utat végig beszélgettük. Nagyon jó érzés volt vele lenni. Felszabadult voltam és egyszerűen nem volt olyan téma, amiről nem beszéltem volna vele szívesen. Ahogy egyre jobban megismertem, kezdtem rádöbbenni, hogy rémisztően hasonlítunk egymásra, de nem minden téren. Éppen a kellő mennyiségben, ami még nem a túlságosan egyforma szint.

Egymás kezét fogva kezdtük el feltérképezni a vidámparkot azt vitatva, hogy hova menjünk először.

- Menjünk a kísértet kastélyba. – javasolta Tae.

- Ki van zárva. – jelentettem ki azonnal. – Nem szeretem, ha rám ugrálnak a falból csontvázak vagy bármi más. Nagyon ijesztőek.

- Ne aggódj, Minhee. Majd én, megvédelek tőlük. – húzott közelebb magához, hogy egy csókot nyomhasson a homlokomra. Én ezután is elleneztem az ötletet, de végül valahogy mégis úgy alakult, hogy bementünk a kísértet kastélyba. Egy kis dodgem szerűségbe ültünk, én meg már előre húztam a fogamat a gondolattól, hogy mik várhatnak rám odabent. Nem igazán rajongok a horror filmekért meg az ijesztő dolgokért, de Taehyung egészen meggyőző tud lenni és sikerül neki rábeszélnie bármire, hogy a fene enné meg.

Nyuszi módjára markolászgattam a fém rudat, amit elénk húztak és majdnem kiszakadt belőlem egy kisebb sikoly, amikor a szerkezet megindult befelé és egy jó nagy sötétségben találtam magunkat. Jól van, Minhee, lélegezz! Valami borzasztó, vérfagyasztó orgona játék ütötte meg a fülemet és nem kellett sok idő, hogy az első elem megjelenjen. A plafonról leugró emberi fejek láttán nem tudtam visszafogni a kiáltásomat. Belepréseltem magam az ülésbe és a szemem elé téve a kezemet próbáltam eltakarni magam elől a kilátást.

- Nem lesz semmi baj, Minhee. Ezek csak bábuk. – nyugtatott Tae és a combomra simította a jobb kezét.

- Félek a bábuktól. – motyogtam szégyenkezve. – Olyan életszerűek és csúnyák. Utálom őket!

Még a sötétben is láttam a két ujjam között kikukucskálva Taehyung édes mosolyát. A derekamnál fogva közelebb rántott magához, majd átkarolta a vállamat, így kényelmesen a vállába fúrhattam a fejemet, hogy, amíg ki nem érünk, addig ne kelljen tovább néznem a rémségeket. Körülbelül három perces volt a menet, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Habár Taehyung ölelésében nem is éreztem rosszul magam. Sőt, kimondottan kellemes érzés volt az illatába bele burkolódzni és hagyni, hogy a gyomrom valami más miatt kezdjen el remegni.

- Na, nem is volt olyan rémes, igaz? – kérdezte Tae, amikor végre kiértünk a napsütésbe és megálltunk valahol jó messze a szellem kastélytól.

- Miután nem láttam semmit, azután elviselhető volt. – vontam vállat, ezzel elárulva magam, hogy neki köszönhetően éltem túl a horror járatot.