álmosoly | kth✔

46.fejezet

A nyakamat ropogtatva tartottam egy kis pihenőt, miközben a szobám falát dekoráltam képekkel. Akárhogyan is számoltam túl sok képet nyomtattam, és egy része biztos nem fog felférni az ágyam melletti falra, de hát egyszerűen képtelen voltam választani. Csak negyven képet hívattam elő, amit az elmúlt hónapban, Párizsban lőttem magamról, Taeről vagy nagy csoportosan a szüleiről. Nevetnem kellett, amikor eszembe jutott Jennie elképedt feje, amikor közöltem vele, hogy elutazom. Nem volt mérges, se szomorú, kimondottan örült nekem. Utána leközölt egy telefonhívást Kainak, hogy ő mi a fenéért nem tudja elvinni soha ilyen romantikus programra. Néha már rosszul érzem magam, amiatt, hogy szegény fiút, a miatt cseszegeti, amiért Taehyung romantikusabb nála. De hát ez van.

Szinte észre sem vettem, hogy augusztust írunk, csak, akkor, amikor a hónap első napján földet érett a gépünk az Incheon nemzetközi repülőtéren. Nem hazudok, ha azt mondom a leggyönyörűbb heteimet éltem meg Párizsban a szerelmemmel és a családjával. Mivel volt időnk bőven sikeresen meg tudtunk nézni minden nevezetességet, sőt egy hétvégére Londonba is átruccantunk, hogy azt a várost is bejárjunk. Közben persze napiszinten tartottuk a kapcsolatot az itthon maradtakkal, akik szinte követelték, hogy számoljunk be mindenről, kivéve az intim dolgainkról.

Amint hazajöttem Rosé és Lisa kisajátított magának két teljes napra, amikor Trónok harca maratont tartottunk, és kibeszéltünk mindent, ami az alatt az idő alatt történt, amíg én távol voltam. Például, hogy Lisa szülei úgy döntöttek nyitnak még egy éttermet a Hongdae negyedben, és két hétig ott segédkeztek az átalakítás miatt. Örültem, hogy újra velük lehetek, mert hiába élveztem minden percét a Taehyunggal való nyaralásnak, borzasztóan hiányoztak a lány barátaim.

A kis csajos programom után Jennievel töltöttem az időmet. Segítettem neki kiszelektálni a ruháit, amiket utána elvittünk egy szeretetszolgálatnak, ahol egész nap ott maradtunk és játszottunk a gyerekekkel. Régi családi szokásunk volt, hogy minden nyáron megtesszük ezt a kis kiruccanást, mert szerettünk örömet okozni azoknak a gyerekeknek, akik nem tudták milyen családban felnőni.

Felhelyeztem a fal utolsó szabad pontjára egy képet, ami Jejun készült a tavaszi szünetben. A képen öten vagyunk a lányokkal, mind a medencében és hatalmas fogvillantós mosoly ül az arcunkon. A kép láttán az én arcomra is kiült egy hasonló mosoly a boldogságtól. Egy évvel ezelőtt nem is sejtettem, hogy lesz ilyen szerencsém, hogy barátokra lelek. Nem csak, hogy barátokra, igazi barátokra, akikre tudom, hogy bármikor számíthatok. Azt gondoltam, majd lesz egy-két ember a csoportomban, az egyetemen, akikkel tudok beszélgetni, amikor bent vagyok, ehelyett megkaptam Lisát és Rosét, akik az első perctől kezdve kijelentették, hogy barátok leszünk, ha tetszik, ha nem. És azok lettünk. A legjobb barátok, akik életük végéig együtt lesznek. Mindemellett megkaptam Jisoo unnit, aki valóban a második nővérem lett. Ha szükségem volt olyan tanácsra, amit Jennietől féltem megkérdezni, ő bármikor a rendelkezésemre állt. Az után ott voltak a fiúk Sehun, Kai és Jimin személyeiben, akik legalább olyan közel kerültek hozzám, mint a lányok. Na, meg persze a legnagyobb ajándék is az enyém lett Taehyung személyében, aki lassan egy éve nevez engem a barátnőjének és szeret töretlenül. Hihetetlen számomra, hogy tizenegy hónap után is képes levenni a lábamról, és ugyanúgy megdobogtatja a szívemet, mint a legelső találkozásunkkor.

A telefonom csörgése rántott ki az emlékeim közül, mire izgatottan emeltem a készüléket a fülemhez, amikor megpillantottam gondolataim főszereplőjének a nevét a kijelzőn.

- Mit csinálsz? – kérdezte Tae köszönés nélkül.

- Dekorálom a falamat képekkel. – feleltem, miközben próbáltam újabb üres területeket keresni, ahová a többi kimaradt emlékemet felragaszthatom.

- Nem tudsz tőlük egy rövid időre elszakadni? – érdeklődött, én pedig összevont szemekkel tettem le mindkét lábamat a földre.

- De, persze.

- Szuper. Akkor gyere le, lent várlak. – mondta és megszakította a hívást. Döbbenten bámultam a sötét képernyőre, és nem is tudtam egy pillanatra felfogni, hogy mi történt. Most mi? Taehyung itt van a házunk előtt? Megvonva a vállamat, leakasztottam a kistáskámat a szék karfájáról és elindultam az előszobába, hogy felvegyem a cipőmet és már mehessek is le. Jennie nem volt otthon, mert Kai nővérének segített kifesteni a gyerekszobát, ugyanis úton volt hozzájuk egy újabb kisbaba. Jennie pedig amúgy is imád Kai nővérénél lógni, így azonnal ugrott, amikor hívta őt.

Taehyung a kocsijának dőlve várakozott, nekem meg a szívem a torkomba ugrott, mint mindig, amikor látom őt. Egy egyszerű farmert viselt, fehér pólóval, amiért meg tudtam volna őrülni. Legalább, annyira, mint magáért a személyéért, aki hordta. Egy gyors csók után, Tae megfordított, hogy háttal legyek neki, és előhalászott egy szemfedőt, amit az engedélyemmel a fejemre helyezett ezzel megfosztva engem a látás varázsától.

- Hova megyünk? – kérdeztem izgatottan, amíg Tae a kezemet fogva elnavigált az autó túloldalára és benyomott az anyósülésre.

- Meglepetés. – válaszolt, majd becsapta az ajtót és pár másodperccel később hallottam, ahogy felbőg a motor és elindulunk.

Nem tudom megmondani, hogy mennyi ideig utaztunk, amikor éreztem, hogy megállunk. Taehyung újból a segítségemre sietett, kivezetett a kocsiból, nekem pedig a leghalványabb fogalmam sem volt, arról, hogy pontosan hol a fenében is vagyunk. A derekamat szorosan átkarolva irányított, és hallásra beszállhattunk egy liftbe, de nem voltam benne teljesen biztos.

- Hol vagyunk? – nyögtem ki a kérdést, de Tae nem válaszolt, csak egy puszit hintett az arcomra. Lebiggyesztett ajkakkal hagytam neki, hogy tovább vezessen feltehetőleg, amikor kiszálltunk a liftből.

- Megérkeztünk. – állt meg hirtelen, és lassan leemelte a szemem elől a fedőt, hogy megnézhessem hol is vagyunk. A lélegzetem is elakadt, abban a szent másodpercben, amint kinyitottam a szemeimet. Egy felhőkarcoló legtetején voltunk. A nagy placc közepére egy hatalmas pléd volt kiterítve, ami körbe volt rakva rózsaszirmokkal és égő mécsesekkel. A nap már lemenőben volt, nekem pedig egy szó sem akart a nyelvem hegyére akadni, olyan szinten elalélt voltam a látványtól. Hogy tudta ennyire tökéletesen megszervezni ezt az egészet?

- Te jó ég! – motyogtam szinte összeszorított ajkakkal.

- Boldog évfordulót, jagi! – lehelte Tae a fülembe szorosan mögöttem állva. A homlokomat ráncolva fordultam felé.

- De hiszen csak jövő hónapban lesz az évfordulónk! – számoltam magamban, hogy igazából mi szeptemberben jöttünk össze hivatalosan, nem augusztus közepén.

- Igen, tudom. Egy hónap múlva lesz az évfordulója, annak, hogy összejöttünk. – vezette az egyik kezét a derekamra, hogy magához húzhasson. – De ma van az évfordulója, annak, hogy először találkoztunk.

- Te napra pontosan emlékszel, arra, hogy mikor találkoztunk először? – kerekedtek ki a szemeim, és tényleg a sírás küszöbén álltam. Mivel érdemeltem én ki ezt az álompasit?

Taehyung válaszadás helyett inkább megcsókolt. A szemeim automatikusan csukódtak le, miközben visszacsókoltam őt és kicsit olyan volt, mintha először csinálnánk ezt, holott számtalanszor megtettük már. A kis csókunk után hosszan egymás szemébe néztünk, mire kiszaladt a számon egy gondolat.

- Bocsi csak... túl szép szemed van. – simítottam ki Tae haját a homlokából. Ő hitetlenül elnevette magát, majd a homlokát az enyémnek támasztva válaszolt.

- Neked is szép szemed van, Minhee-ya. – mondta, nekem meg görcsbe rándult a gyomrom, pont úgy, mint, amikor legelőször mondta ezt nekem. – De nekem a mosolyod jobban tetszik.