álmosoly | kth✔

39.fejezet

Két kézzel kapaszkodtam a mosdókagyló oldalában, miközben igyekeztem egyenletesen levegőt venni. A hajam vizesen csüngött az arcomba, arcomon pedig folyamatosan csorogtak lefele a könnyek. Hosszú ideje nem éreztem már magam ilyen pocsékul, mint a Busanban indulásunk reggelén, illetve hajnalán, ugyanis még bőven négy óra sem volt. A gólyabál óta ritkultak a rémálmaim, sőt volt, hogy hetekig nem is jelentkeztek, egyáltalán. Erre a téli szünet előtti utolsó napokban, újra megjelentek, sőt szinte elárasztották az agyamat. Benne volt Soojin, Youngil, Jungkook, Jennie, Lisa, és Taehyung is. A régi életem keveredett az újjal, ami felettébb ijesztő volt.

Mind ezek ellenére igyekeztem elrejteni magamban ezeket, és legnagyobb sajnálatomra visszaült az arcomra az álmosolyom, amit szeptember óta próbáltam leküzdeni. Úgy gondoltam senkinek nem tűnt fel, de tévedtem. Lisa és Rosé egyre többször kérdezték minden oké-e velem, de nekik csak azt mondtam ideges vagyok a januári vizsga miatt. Ha elhitték, ha nem beletörődtek, mert ismertek és tudták, hogyha komolyabb bajom lenne, biztosan megosztanám velük.

Jennie és Jisoo is észrevették, de vagy nem akartak vagy nem mertek rákérdezni. Valószínű, hogy az utóbbi. Azonban Taehyung kerekperec kijelentette, hogy tudja, mi bajom van, de felesleges ezen izgulnom. Két napot fogunk a nagyszüleimnél tölteni, ha kell, ki sem mozdulunk a házból, hogy biztosan senkivel ne találkozzunk. Jól esett a törődése, de nem nyugodtam meg tőle. Rossz előérzetem támadt, attól, hogy vissza kell mennem a szülővárosomba. Túl sok volt a rossz emlékem, ahhoz, hogy csak lazán besétáljak, mintha minden rendben lenne.

- Minhee-ya! – kopogtatott Jennie az ajtón, amitől ijedten tértem vissza a gondolataim közül. – Minden rendben?

- Igen. – kiabáltam ki, és gyorsan magam köré tekertem a köntösömet, hogy azt higgye csak egy hosszú fürdőt vettem az indulás előtt. Megigazítottam a hajamat, majd felkaptam a mosolyomat kiegészítő gyanánt és kiléptem a helyiségből.

- Hat óra van. – jegyezte meg kicsit sem boldogan. – És nem egy órája vagy fent, ne próbáld meg nekem bemesélni!

Az ajkaimat rágcsálva próbáltam volna kikerülni a válaszadást, de Jennie karba tett kézzel elállta az utamat és válaszokat várva, igazi nagy testvér módjára nézett rám.

- Na, jó, egy hete megint olyan vagy, mint, amikor ideköltöztél! – seperte ki még kissé kócos haját fáradt arcából. – Hazudik a mosolyod, nem nevetsz vidáman és sokat bambulsz magad elé. Mi történt? Mert, hogy nem a fiúd bántott meg az fix! Süt róla, hogy mennyire szerelmes beléd, és te is belé, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem párkapcsolati problémáid vannak. A lányokkal sem vesztetek össze, velem se és úgy tudom Jungkookal is kibékültetek. Akkor, halljam, mi a fene bajod van, mikor most rohadtul örülnöd kéne? Felvetted a telefont, annak a ribinek?

- Dehogy! – ráztam meg a fejemet gyorsan. Sóhajtva megdörzsöltem a szememet, majd egy újabb mély levegőt véve kinyögtem a bajomat. – Szorongok a gondolattól, hogy vissza kell oda mennem. Június óta nem jártam Busanban, és tudom, hogy, amikor legutóbb ott voltam sírtam, meg védekezően mosolyogtam, mint egy hülye. Rossz emlékeim vannak és félek, hogy megint olyan rossz lesz oda visszamenni.

- Ahj, kicsi! – ölelt magához Jennie, én pedig szorosan a vállába fúrtam a fejemet. – Olyan butuska vagy. Ami ott történt az elmúlt. Nem vagy többé egyedül, és nem is kell, attól félned, hogy megismétlődik az a sok hülyeség, ami, akkor. És végig ott leszünk melletted. Mindannyian. Tae is, Kai is, én is és Kuma is!

Nevetve elhúzódtam tőle és rájöttem, hogy igaza van. Már nem vagyok magányos, és senki nem tehet engem újra azzá. Mikor felköltöztem Szöulba, nem vágytam semmire, csak, arra, hogy többé ne rekesszenek ki és ne érezzem magam egyedül. Nem számítottam rá, hogy közben igazi barátokra és szerelemre lelek. De mégis, miért volt ennyire rossz előérzetem, ha arra gondoltam, hogy átlépem Busan határát?