Minhee arcára gyakorlatilag ránőtt a mosoly. Akármi történt, legyen az rossz vagy jó, ő mindig mosolygott. Még, annak ellenére is, hogy soha semmi jó nem történt vele. Nem voltak barátai, a fiúk ha rá is néztek nem foglalkoztak vele, a szülei meg né...
Tizenöt éves korom óta jártam le minden reggel futni. Nem hagytam ki egy napot sem, mert a mosolygáson kívül ez volt az én másik kis menedékem. Zene hallgatás helyett a gondolataimba merülve kocogtam, nagyjából negyven percet reggelente. Szerettem ezt a kis testmozgást, jót tett a lelkemnek és még fitt is maradtam tőle. Jenniet, akárhányszor próbáltam rávenni, mindig leintett és közölte velem, hogy neki elég az a testmozgás, amíg megteszi a távot a szobájából a konyháig, majd a bejárattól a kocsijáig.
A nyár utolsó megkezdett hetének egyik reggelén is éppen egy kiadós futás után estem be a lakásunk ajtaján. Kimerülten, de végtelen boldogsággal rúgtam le a sportcipőimet, majd sétáltam a konyhába, hogy igyak egy kis vizet. Már majdnem elértem a helyiséget, amikor egy szőrgombóc dörgölőzött a lábaimnak, ezzel megállítva engem a tovább menetelben.
- Kuma baba. - hajoltam le a nővérem kutyusához, hogy megvakargassam a füle tövét. - Miért keltél fel, drágaságom? Jennie megint lerúgott az ágyáról? - nyomtam az orromat az övének, ahogy gügyögtem hozzá. Kuma volt Jennie életének az értelme. Együtt aludtak, együtt tévéztek, mindent együtt csináltak. Ezért is voltam meglepődve, hogy a kutyus nélküle tévedt ki a szobából. Az ölembe kaptam Kumát és lassan megközelítettem Jennie szobáját, hogy megnézzem alszik-e még a lány. Ahogy megálltam a nyitott szobaajtóban, majdnem szívrohamot kaptam a látványra. A redőnyön már átsütöttek a reggeli nap sugarai, ezzel fénycsíkot húzva az ágyon félig ülőhelyzetben levő nővéremre, akinek hosszú fekete haja szinte teljesen az arcába hullott. Letettem Kumát a földre, hogy felügyeskedhesse magát Jennie ágyába, mert izgatottan ficánkolni kezdett a kezeim között.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Jó reggelt, napfény! - döntöttem neki a csípőmet a bal ajtófélfának, miközben mosolyogva figyeltem nővérem ásítozását.
- Hogy lehet nekem ilyen hiperaktív húgom? - kérdezte elfojtva egy ásítást. Egy mozdulattal hátrafésülte az ujjaival arcába hulló loboncát. A szemei még kissé bágyadtan bámultak rám, amitől felkuncogtam. Jennei pár perccel ébredés után is gyönyörű volt, amiért mindig is irigyeltem kicsit. - Miért nem vagy te is lusta dög, mint én? Sokkal könnyebb életem lenne, ha te is tízig fetrengenél az ágyadban, és utána is csak a nappaliig vonszolnád magad, hogy egész nap pizsibe bújva dorámákat nézz! - hátra vetette a fejét és egy kisebb nyögés hagyta el a száját.
- De hát te sosem nézel dorámákat. - töprengtem a szememet ráncolva.
- Azért mert te sem nézel! - öltötte ki rám a nyelvét, mire én hangosan felnevettem. Lerúgta magáról a takaróját és belelépett a földön heverő mamuszába. Kuma leugrott az ágyról és szorosan Jennie nyomában jött velünk a konyháig. Amíg nővérkém elfogyasztotta a reggeli kávéját én gyorsan összeütöttem egy kis reggeli szerűséget magunknak. Kipakoltam két tányért az asztalra, majd középre helyeztem egy kis kenyeret és az edényt, amiben a tojást megcsináltam. Felvágtam néhány szem paradicsomot és egy kis uborkát, amiket szépen elrendeztem a két tányéron.
- El kellene vinni Kumát ma a kozmetikába. - gondolkozott Jennie hangosan pálcikájával megböködve a reggelijét. - De Kaijal is találkozni szerettem volna délután.
- Én is elvihetem Kumát - ajánlottam fel megvonva a vállam. - Meg is várom, amíg kész nem lesz és, addig kettesben lehettek.
- Nem kell neked elvinned, Minhee-ya, csak gondolkoztam. - bökte meg Jennie az ujjaival az orromat átnyúlva az asztalon. -
- De komolyan elviszem. Nekem úgy sincs programom, legalább, addig se unatkozok. - bólogattam határozottan. Magamban pedig közben hozzá tettem, hogy legalább, addig sem azon agyalok, hogy vajon Jisoonak igaza volt-e Taehyunggal kapcsolatban. Ugyanis be kell valljam, az egy hete történt incidens óta szinte máson se kattog az agyam, akárhogyan is próbálok másra koncentrálni, csak Taehyung angyali arca, kedves mosolya és mély barna szemei lebegnek a képzeletemben. Azóta az este óta nem találkoztam vele, pedig elég sokszor próbáltam burkoltan célozni Jennienek, vagy a nálunk sokszor megforduló Kainak, hogy jó lenne, ha megint összeülnénk egy ilyen kis iszogatásra. Nekik meg vagy nem esett le, hogy mit akarok elérni, vagy nem is akartak foglalkozni vele.
- Rendben, beírom a GPS-be a kutyakozmetika címét és felhívom Jinseongot, hogy öt körül van-e szabad időpontja. - rakta össze magában Jennie a dolgokat és már nyúlt is az asztalon heverő telefonja felé. - Ha eltévednél csak hívj fel és navigállak, de úgysincs messze, gyalog is odatalálnál. Köszönöm, Minhee-ya. Mondtam már, hogy te vagy a legjobb húg a földön?
- Majd, azután is ezt mondd, miután felálltam innen. - kacsintottam rá, amitől Jennie szemei kérdőn elkerekedtek. - Te mosogatsz! - löktem ki a székemet és gyorsan a szobámig slisszoltam, hogy ne vonhassam vissza, amit mondtam, mert tudtam, hogy Jennie képes lenne, addig magyarázni, amíg el nem mosogatok én helyette.
