álmosoly | kth✔

16.fejezet

Fáradtan, de végtelenül boldogan terültem ki a táncterem padlóján. Megvolt a legelső táncóránk az egyetemen egy jó kiadós klasszikus és jazz balett formájában. Rettenetesen leszívta az energiáinkat, viszont piszkosul élveztük.

- Sírni akarok! – nyögött fel a mellettem hasra vágva magát Lisa. – Vágjátok le a lábaimat, mert úgy sem érzem őket!

- Izomláz van a hajamban. – jelentette ki Rosé hasonlóan szerencsétlen pózban, mint Lisa. – Lehetséges ez? Minhee te hogy vagy?

- Köszi, jól. – nevettem fel, miközben feltápászkodtam ülő helyzetbe. – Egy pár napig gusztustalanul egyenes háttal fogok járni, de kit érdekel?

Mind a hárman felkacagtunk és egyet értettünk, abban, hogy baromira megéri így szenvedni, ha végül meg lesz az eredménye. Nagyjából összeszedtük magunkat, és már éppen indultunk volna ki a teremből, amikor valaki megállított az ajtóban.

- Minhee van egy perced? – hallottam meg magam mögül Jungkook hangját. Bágyadt mosollyal az arcomon felé fordultam és egy aprót bólintottam.

- Megvárjuk? – kiáltott vissza Lisa, amikor feltűnt neki, hogy lemaradtam tőlük.

- Nem kell, menjetek nyugodtan. Majd holnap találkozunk. – intettem utánuk.

- Ezt remélem te sem gondoltad komolyan! – tette csípőre Lisa a kezét. Rosé mögötte helyeslően bólogatott. – Ha hazaértél hívj fel! Biztos nem úszod meg a beszámolót.

Nevetve, a fejemet rázva biccentettem egyet, és visszamentem a terembe, ahol Jungkook rám várt. A szemközti falat támasztotta a hátával, maga előtt összefonva a karjait, ezzel kihangsúlyozva izmos karjait, amire akaratlanul siklott le a tekintetem. Egyik lábamról a másikra állva vártam, hogy beszélni kezdjen, hiszen ő akart nekem mondani valamit és nem fordítva.

- Láttalak tegnap a cukrászdában, azzal a fiúval, akivel a buliban is leléptél. – kezdett bele, nekem meg elszorult a torkom nem engedve, hogy levegőt vegyek. Basszuscsiga, most mit csináljak? Éreztem, ahogy leolvad a mosoly az arcomról. Tudtam, hogy el kéne neki mondanom, hogy alakul köztem és Taehyung között valami, hogy barátok lehessünk, viszont valahogy azt éreztem őt ez rosszul érintené. – Nem számon kérni szeretnélek Minhee, ne aggódj. Csak szeretném tudni, hogy mi van köztetek.

- Mi... randizgatunk. – motyogtam kiseperve egy izzadt hajtincset a nyakamból, ami zavaróan tapadt a bőrömhöz. – Egyelőre még csak ennyi.

- Egyelőre... - sóhajtott Jungkook és ellökte magát a faltól. – Ő miatta nem akarsz tőlem semmit?

- Nem. – vágtam rá határozottan. Valóban nem Taehyung volt az oka, amiért csak barátkozni akartam Jungkookal. Nem akartam, de hibáztattam őt a lelkem mélyén, amiért egyedül maradtam évekre. Ha összejöttem volna vele, elfojtottam volna magamban sok kellemetlen érzést, ami egyszer véget vetett volna a kapcsolatunknak. De persze nem volt bátorságom neki ezt így bevallani. – Régen volt, hogy tetszettünk egymásnak és valami kis kamasz szerelem volt kialakulóban köztünk. Azóta sok minden történt, mindketten változtunk. Valamint ott van az az este is...

- Ha egyszer újra találkoznék Soojinnel, megölném ezért. – szakított félbe, mire az ajkamba haraptam a bennem maradt folytatás miatt. – Megértem Minhee, hogy nem szeretnél velem lenni. És tudom, hogy be kéne érnem a barátságoddal, de képtelen vagyok rá. Te voltál az első lány, akibe beleestem és a szívem szakadt meg, amiért ott kellett, hogy téged hagyjalak. Minden lányban utána téged kerestelek és valaki olyannal akartam lenni, aki olyan, mint te. Amikor újra láttalak felébredt bennem a remény, hogy most eljött a mi időnk, de miután elmondtad mit tett veled Youngil és Soojin a középiskolában, rájöttem, hogy hibás vagyok, azért, ami veled történt. És emiatt kellene megelégednem a barátságoddal. Bele is fogok törődni idővel, de ehhez lehet, kell egy kis távolság.

- Jungkook. – suttogtam ledöbbenve, és éreztem, hogy eluralkodik rajtam a szomorúság.

- Ne mondj semmit, oké? – simította meg a vállamat. – Elfogadom, hogy nem velem szeretnél lenni, és remélem, boldog leszel azzal a fiúval. De tényleg úgy gondolom, hogy most jobb lenne, ha egy ideig nem beszélnénk.

Egy erőtlen bólintásra telt csak tőlem. Jungkook odahajolt hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra. Rám mosolygott, ezután kisétált a teremből. Csalódottan néztem utána, és tényleg éreztem, hogy megszakad érte a szívem. Soha nem akartam senkit megbántani, vagy a szívét összetörni. Főleg nem valaki olyannak, aki akár fontos is lehettem volna, és ő is nekem. Csakhogy igaza volt neki. Én nem akartam tőle többet, ő viszont igen. Nem tudnánk még barátok, lenni, amíg nem sikerül neki tovább lépnie. Hirtelen csöppentünk vissza egymás életébe, ezzel felkavarva az álló vizet. Neki kicsit máshogy, mint nekem.

Gyorsan visszaöltöztem az utcai ruháimba, utána felcsörgettem Jenniet, aki felajánlotta, hogy értem jön, miután végeztem. Kilépve a táncteremből feltűnt, hogy elszaladt az idő. A nap már lilára színezte az eget, ahogy lefelé gurult az égről. Mindig is csodáltam a naplementéket, hiszen tökéletesek voltak. Sokszor kívántam azt én is, hogy szép legyek és varázslatos, mint egy ilyen égi csoda. Vagy beértem volna azzal is, hogy valaki így tekintsen rám. Akárhogyan is szakadt meg a szívem Jungkook miatt, eszembe jutott a tegnap délutáni kis csókszerűségünk Taehyunggal. Borzasztó perszónának éreztem magam, hogy így bekerültem egy szerelmi háromszögbe. Hogyan könnyíthetném meg Jungkooknak a helyzetünket? Maradjak tőle távol? Ez az egyetlen megoldás.

- Jól vagy? – fürkészte Jennie az arcomat, mikor beszálltam mellé a kocsiba.

- Nem tudom. – vontam meg a vállam és az ölembe húztam a sporttáskámat, amiben a táncos holmimat tartottam.

- Na, kezdjél csak el, dalolni, mint a kanári, amíg hazaérünk! – nyomta le a gázt, majd kikanyarodott a parkolóból. – De ha Taehyung bántott meg, akkor arra megyünk és lenyomom a heréit a torkán!

- Nem, Taevel minden oké. – nevettem el magam. – Szombaton randizunk.

- Azért. – hümmögött egyet Jennie. – Akkor? Miért vagy bánatos?

Egy mély levegőt vettem és igyekeztem a lehető legrészletesebben beszámolni a nővéremnek a történtekről egy pici részletet sem kihagyva. Megkönnyebbültem, attól, hogy kiadhattam magamból, ami a lelkemet nyomta és jól esett, hogy Jennie unni egyszer sem szakított félbe, amíg beszéltem. Leállította a kocsit, amint a házunk előtti parkolóba értünk, de nem szállt ki. Feltámasztotta a bal könyökét a kormányra, majd az arcát a tenyerébe fektetve felém fordult.

- Jungkook nem hülye, tudja ő, hogy nem Tae miatt nem akartál vele összejönni. – seperte hátra a haját a homlokából. – Pontosan tudja, hogy megbántott téged aznap este a táborban, és most, hogy megtudta mi lett az egésznek a következménye tényleg jól teszi, ha egy kicsit távol marad tőled. Lehettek később barátok, igen, de nem mostanában.

- Ahj, unni. – nyögtem fel és két kezembe nyomtam az arcomat. – De miért ilyen piszok rossz érzés megbántani valakit?

- Idővel el fogod tudni engedni a múltat és, akkor majd Jungkook megköszöni neked, hogy most nemet mondtál neki. Te is tudod, hogy a te helyed nem mellette van. – kikukucskáltam a két ujjam között, mire Jennie odanyúlt felém és összeborzolta a hajamat. – Ne foglalkozz többet a témával, mint kellene. Ideje, hogy magadra koncentrálj, és végre megkapd a megérdemelt boldogságot, amit elvettek tőled az elmúlt években. A boldogságot, amit Taehyung alig várja, hogy megadjon neked.