álmosoly | kth✔

9.fejezet

Zihálva ébredtem, egy újabb rémálmomból valamikor a délelőtt folyamán. Mivel a tegnapi buliból Jennivel valamikor fél öt után jöttünk el, szerencsére nem hajnalban keltem fel. Csupán fél tízkor, ami akárhogyan számoljuk elég siralmas, mivel bőven öt után kerültem ágyba, és nem is sikerült elaludnom egyből.

Egy kis nyögés kíséretében feltápászkodtam ülő helyzetbe és arcomat a tenyerembe temettem, a könyökömet pedig a két térdemre támasztottam. Apró köröket rajzoltam a halántékomon, mintha a fejfájásomat próbálnám meg csökkenteni. Az újabb rémálmomban megjelent előttem a középiskola előtti ismerkedős tábor utolsó estéje, az utolsó olyan este, amikor még voltak emberek, akik kedvesek voltak velem. Sóhajtva kisepertem az arcomba hulló hajamat, és úgy döntöttem, nem alszok vissza. Kibattyogtam a konyhába, megcsináltam a zöld teámat, és annak a kíséretében kiültem a nappaliba. Felhúzott lábakkal felültem a kanapéra, úgy tervezve, hogy a néma csendben megigyam a teámat, mert nem szerettem volna Jenniet felkelteni a tévének a tajával. Ráadásul nem volt kedvem beszélgetni vele az újabb rémálmomról. Bíztam benne, hogy néhány óra múlva elmúlnak a hirtelen feltört rossz érzések. Próbáltam másra gondolni, nem Soojin vagy Youngil arcára, ahogy a sárga földig aláznak engem, valami olyanért, amit el sem követtem.

Szerettem volna mind ezek helyett Taehyung vallomására gondolni, ami először a frászt hozta rám, de utána olyan melegséggel árasztotta el a mellkasomat, hogy kedvem lett volna megölelni mindenkit, aki az utamba került. Már semmi kétségem nem volt, a felől, hogy tetszem-e neki. Biztos voltam benne, és ez eléggé kölcsönös is volt. Különös érzés volt belegondolni, hogy van egy fiú, aki érdeklődik irántam és nekem sem közömbös. Még sosem történt velem ilyen ezelőtt, mert, ami Jungkook és köztem volt az csupán néhány napig tartott utána meg elszállt az ősz első erősebb szelével.

És mind ezek mellett ott volt az a másik érdekes tény is, hogy tegnap először tényleg éreztem, hogy vannak barátaim. Lisa és Rosé, attól a pillanattól kezdve, hogy visszamentem a kis Taehyungos incidensem után, elkaptak és el sem engedtek egy jó ideig. Táncoltunk, beszélgettünk és megállapodtunk benne, hogy innentől kezdve triumvirátus vagyunk, és igazán barátok leszünk. Majdnem sikerült megint könnyekben ki törnöm, amikor Lisa a barátjának nevezett, de visszafogtam magam, mert nem akartam rájuk hozni a frászt. Jól éreztem magam, végre igazán jól, és önfeledten szórakoztam az ő társaságukban valamint Jennie és barátai körében, akik mind egytől-egyig a kishúgukként kezeltek. Persze, egy ember kivételével.

Megkönnyebbülten mentem vissza a szobámba, miután elmosogattam az üres bögrémet. Felhúztam a redőnyöket, hogy besüssön a nap a szobámba, és mosolyogva fogadtam az arcomra érkező meleg sugarakat. Leültem az ágyam szélére, majd a kezeim közé kaptam a telefonomat, ami szerint volt két nem fogadott hívásom. Taehyungtól. Hevesen dobogó szívvel nyomtam rá a zöld ikonra, hogy visszahívjam és izgatottan vártam, hogy halljam a mély hangját, ami szöges ellentétben állt édes arcával.

- Jó reggelt, Minhee-ya! – szólt bele kedves hangon, nekem meg szélesebbre szaladt a vigyor az ajkaimon. – Hogy aludtál?

- Jó reggelt, neked is. – viszonoztam a köszönését igyekezve nem zavarba jönni a tudattól, hogy végre elkérte a számomat és fel is hívott. – Egész jól aludtam. – vontam meg a vállam, hiába tudtam, hogy ő nem láthatja.

- Szóval, tervezel valamit mára? – tért a tárgyra, de én nem igazán lepődtem meg, hiszen a néhány napos ismertségünk alatt már sikerült megállapítanom róla, hogy nem szokott köntörfalazni.

- Nem igazán. – motyogtam. – Te tervezel valamit?

- Igen – válaszolt határozottan. – Azt tervezem, hogy elviszlek az első randinkra.

Egy másodpercre lehunytam a szemeimet, hogy ne sikítsak fel örömömben. Végre megtette!

- És mire gondolsz pontosan? Hova vinnél? – zavaromban egy arcomba hulló hajtincsemet kezdtem csavargatni, miközben eldőltem az ágyon és valami idióta romantikus filmbe képzeltem magam a telefonálásunktól.

- Arra gondoltam elmehetnék a Namsan toronyhoz. – ecsetelte a terveket. Összeszorított ajkakkal bólogattam, amit szintén nem láthatott, de az ösztönös reflexeim kiváltották belőlem. – Lenne kedved hozzá?

- Igen, lenne. – sóhajtottam a készülékbe, ahogy arcomat a párnába temettem.

- Remek, akkor olyan három óra körül érted megyek. – mondta és hiába nem állt előttem, magam előtt láttam, ahogy aranyosan mosolyog. – Alig várom, hogy lássalak!

Miután megszakadt a hívás akaratlanul tört fel belőlem egy kisseb sikoly, majd gyorsan a számra tapasztottam a kezemet, mert eszembe jutott, hogy Jennie még alszik. Képtelen voltam felfogni, hogy ma megtörténik az első randim. Ráadásul egy olyan álompasival, mint Taehyung. Ismételten szerettem volna megölelgetni mindenkit, akit csak meglátok, vagy kihajolni az ablakon és egy egész utcának a tudtára adni, hogy boldog vagyok.

Nem foglalkozva a ténnyel, hogy fenn áll a veszélye, annak, hogy Jennie megutál, felpattantam az ágyamból és a nővérem szobájába viharoztam. Nemes egyszerűséggel kivágtam az ajtaját és ráugrottam az ágyára. Jennie megugrott az érkezésemre, de nem úgy nézett ki, mint, aki most ébredt fel, mert, akkor jobban megijedt volna. Kuma is felénk tipegett az ágy végéből, és a kis buksiját közénk fúrva várta, hogy simogassa meg valamelyikünk.

- Remélem jó híreket kaptál, amik miatt sikongatsz, és hajnali tízkor felébresztesz. – morgott Jennie, de nem volt haragos a hangja csak kicsit álmos. Idiótán vigyorogva bólogattam, és a kis fényben is észrevettem, hogy a szemeit forgatja. – Taehyung végre elhívott randizni?

- Igen! – nyögtem ki izgatottan és úgy éreztem örömömben felrobbanok, már ha lehetséges. – Hát nem hihetetlen? Randim lesz egy fiúval, aki tetszik és én is tetszem neki! Unni! Végre velem is megtörténik!

Jennie kedvesen végigsimított a hajamon. Hanyatt feküdt, míg én a mellkasára hajtottam a fejemet, pont úgy, ahogy gyerekkorunkban. Ahogy ott feküdtünk összebújva kezdtem azt érezni, hogy nekem is van esélyem a boldogságra. Lehet, hogy mindig is volt. De ha volt is azt Kwon Youngil elvette tőlem. Most már nincs Youngil, csak én vagyok és egyre több ember, akik kedvelnek engem.

Kit érdekel, hogy mi volt a múltban? Tovább kell lépnem és elengednem végre mindent.

Csakhogy, akkor még nem tudtam, hogy ez nem megy olyan könnyen, mint, ahogy én azt elhittem.