The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 1.

- Iseul, ne kapcsold fel a villanyt! - süvít át édesanyám hangja a házon ma már sokadszor. Mindig ezt csinálja, amióta csak az eszemet tudom. Egyszerűen paranoiás bármit is csinálok, nehogy véletlenül azt mutassam a minket figyelő, körülöttünk élő embereknek hogy létezünk.

A nővérem húsz éve halt meg három évesen, mielőtt én megszülettem, emiatt nem is ismerem. Anya és apa komoly részletekbe egyáltalán nem avattak be, amit tudok, az állításom szerint az igazi történetnek csak egy része. A testvérem neve Shin Byeol volt, három évesen vesztette életét. Apa az egyik Irakban zajló háborúba tartott, Byeol és anya pedig otthon maradtak az akkori állításuk szerint gyönyörű házukba. Felrobbant, miután anya a hátsó kertbe sétált kettő paradicsomért, bent hagyva a nővéremet egyedül, kinek még a holtteste sem került elő. Azóta megy ez.

A születésem óta bezárva tartanak, egy olyan lakóterületen élünk, ami kizárólag a katonák családjának van külön fent tartva az ilyen esetekre. Legalább hét méter magas fal, szögesdrót a tetején, a kapuknál pedig ellenőrzések folynak és rengeteg katona mászkál a telken. Nem mi vagyunk az egyetlen lakók, rajtunk kívül még tíz család van itt, köztük a százados és a főtörzsőrmesteré is.

Régen azt hittem ez az élet. Viszont így, huszonhárom éves fejjel már nem így gondolom. A katonaság biztonságos internetjén rengeteg sorozatot nézek, és ugyan egyetlen közösségi oldalon sem vagyok regisztrálva, nem hiányzik. Csak ki akarok innen szabadulni. Fojtogatnak a hatalmas falak, mint egy jómódú börtön, de tényleg. Vágyom a nagyvilágra, vágyom a félelem nélküli igazi életre.

Ma éjszaka, ha már minden család alszik, a földalatti járatokon keresztül megszökök. Tökéletesen előre megtervezett az egész. Anya lefekszik aludni, s ha az összes villany lekapcsolódott, illetve már csak a kinti jelzőfény világítja be a terület, kiosonok a központi alagúthoz, ott le, majd meg sem állok Szöulig.

- Bocs - motyogom az orrom alatt a szülőmnek szánt választ, miközben ő valahol a konyhában pakolja el az edényeket, valószínűleg nem is hallva engem. Micsoda dolog már, hogy nekem mondja, hogy ne kapcsoljak villanyt, mikor az ő kezében amúgy ott világít a telefon képernyője hogy lásson? Az ablakok amúgy is sötétített golyóálló üveggel vannak megcsinálva, még rács is van ráaplikállva, úgyhogy igazán nem értem miért is féltettek engem eddig ennyire.

A fal mentén tapogatózva keresem meg a szobám ajtaját, amit egyedül onnan ismerek fel, hogy a kilincsben egy apró, szinte tapinthatatlan mélyedés található. Még valamikor a folyosón található családi kép tartójának a felszerelésénél sikerült a csavarhúzó nyelét lendítéskor belevernem. Erősen kell koncentrálni hogy érezhető legyen, bár apa szerint a sötétben minden egyéb érzékelőszervünk kiélesedik mentségképpen, hiszen ilyenkor "megvakulunk".

Belökve a fa ajtót lépek be a gyér fényekkel megáldott helyiségbe. Csupán egy darab lámpa van felaggatva a plafonra, az is már-már pislákoló, sárgás fényt ad megelőzve az olyan gondokat mint a pofára esés. Azóta engedi anya, hogy legalább estefelé felkapcsoljam, amióta majdnem kitörtem a nyakamat egy földre repülés során. Szereztem is egy kis vágást az ágykeretnek köszönhetően, tulajdonképpen már ez az ötödik éve, hogy a kulcscsontom és a nyakam között egy apró varrt - már begyógyult - seb díszeleg.

Az ágyam alól kihalászom a már ruhákkal bepakolt sporttáskámat, amibe most az újonnan megszerzett költőpénzt helyezem be. Egyébként idebent annyira megfojtanak a szüleim, hogy hiába vagyok annyi éves amennyi, ugyan úgy kezelnek mint tíz évesen. Elveszik a spórolt pénzem, nem engednek ki, korán küldenek aludni... Ha nem megyek el innen dilinyós leszek!

Elégedetten csúsztatom vissza a táskámat a matracról lelógó pokróc takarásába, még mielőtt egy hívatlan szobalátogató rájönne mire készülök, s a végén még egy magánzárkába vitetnek Alaszkába, csak hogy egy hajam szála se görbüljön meg. Apu alapjáraton sokkal engedékenyebb lenne egy féltized fokkal anyánál, viszont az esetek nyolcvan százalékába nem látom, mondhatni, hogy az életemben nem igazán veszi ki a részét, ellenben tudom miért van s megértem, nem csapok belőle patáliát.

- Jó éjt - dugja be a fejét egy hálóingbe burkolózott anya, halvány mosollyal az arcán. - A villanyt kapcsold le légyszíves, aztán mindent ellenőrizz le még mielőtt lefekszel aludni légyszíves - pislog nagyokat közben a nyílászárók felé mutogatva, illetve a sarkokhoz. Minden reggel és este csekkolni kell, nehogy kamera vagy egy nemkívánatos időzített bomba legyen valahol. Bár nem értek hozzá, fogalmam sincs miért pont bent lenne, és hogy kerülne ide, hiszen egész nap mást sem csinálok csak fekszek és tömöm magam, kizárt hogy egy másik élőlény rajtam és a háziállatomon - irónia - a felső sarkos-pókon, Alfrédón kívül más bejutna.

- Jó éjt, anya - köszönök el tőle én is viszonozva a meleg mosolyát, viszont mielőtt becsukná maga mögött a fa szerkezetet, még odaszólok neki. - Szeretlek - közlöm vele egyszerűen azokat a szavakat, mik talán hónaponta ha egyszer elhagyják a számat már örül neki. Nem is értem az ilyen alap kötelező szavakat miért nem merem sűrűbben használni, hiszen ezzel kifejezem magam, s ők is tudják hogy jól csinálnak valamit.

- Én is kincsem - válaszol, majd a kattanásból ítélve becsukja az ajtómat. Sóhajtva nyugtázom magamban, hogy most bizony egyedül maradtam, mikor pedig órákkal később már csak némaság illetve csend borítja az egész házat, felbátorodva öltözöm át a szekrénybe hagyott utolsó outfitbe.

Szerencsémre a jogger nadrágom és a fekete hosszúujjú hasmutatós felsőm passzolnak egymáshoz, direkt sötét színeket állítottam össze a lopakodásra. A hajamat lófatolba fogom, majd a maszkomat felvéve kiszedem a táskámat az ágy alól. A faliórámra nézve hajnali kettőt mutat, ígyhát nyugtázom magamban, hogy bizony az alagútban pont most volt műszakváltás. Szuper... taktikázhatok ott is.

Megragadom a pántokat a kezembe, s felemelem a ruhástáskát. Ódzkodva, halkan nyitom ki az ajtót, mi szerencsére hang mentesen ki is tárul előttem. A bejárati ajtóhoz érve felhúzom a vízálló fekete bakancsomat, majd a szüleimnek szánt levelet az asztalra rakva, hangmentesen távozom a házból a nyílászárót bezárva magam után.

A kulcsot a bozótosba hajítom, közben a toronyból sugárzó, folyton mozgó fényt kerülgetve igyekszem eljutni a központba. A létra tetején lévő fémet nagy erőkifejtés árán leemelem, a táskámat kisebb sikerrel megfogom, majd ezt követően visszarendezem a fedőt. Majdhogynem tíz perces szűnni nem akaró lefelé menet után megtorpanok szusszanni, közben a szememmel elemzem a kihaltnak látszó folyosót. Kizárt, hogy ilyen egyszerű legyen.

Jobban körbenézve megnyomok egy kapcsolót, mi a rendszer másik végében jelez majd remélhetőleg bahatolást, ezáltal én akadálymentesen kisurranhatok. A számításaim tökéletesek - gondolom magamban miután vagy húsz fegyveres férfi kezd el rohanni a jelzéshez. A biztonság kedvéért a kapcsolót leöntöm vízzel, majd futásnak eredek remélhetőleg a megfelelő irányba.

Sziasztok kedves, drága olvasóim^^
Már itt is vagyok egy újabb történettel nektek, mit már egy ideje tervezgetek, úgyhogy remélem elnyeri a tetszéseteket. Hogy tetszik nektek ez alapján? Mit gondoltok, ha veletek történne meg, hogy egy katonai bázisra kellene költöznöd most hirtelen, mit tennének?Mindenképpen érdekel^^

Minden rendben veletek? Hogy vagytok mostanában? ^^