Srácok, nem vagyok meleg!- Larry Stylinson Befejezett-

11 gay

Zene: Pink- Just Give Me A Reason

- Nem szeretnék semmi olyat, amit Te nem...- suttogtam. 

- Ettől, mert ezt csináljuk unalomból, még nem leszek meleg, mint Te.- valahogy ez olyan furcsán hangzott. Fájdalmasan emeltem rá a tekintetemet.

- Szóval ezt úgy érted, hogy én vagyok a 'hibás', Te pedig a 'normális'?- kérdeztem. Louis teljesen lesápadt, majd hevesen megrázta a fejét.

- Tudod, hogy nem úgy értettem...- mondta hallkan- De hetero vagyok. Viszont egész jó...egész jó érzés volt...amikor...

- Amikor?- szakítottam meg zavarodott dadogását. Odaléptem elé, és szinte levegőt is elfelejtett venni. 

Kezemet a comjára vezettem, Ő pedig összerezzent. Másik tenyeremmel az arcát fogtam meg. Elég volt a szemeibe néznem, amit a konyhai lámpa halvány fénye világított meg, és rá kellett jönnöm, hogy: soha nem láttam még gyönyörűbb teremtményt, mint Ő. Arca vonalán végig simítva hajoltam egyre közelebb, és lassan már nem tudtam, hogy ez csak egy álom-e, vagy ez a valóság. Pár centivel ajkai előtt, a nyakához fordítottam a fejemet, majd apró puszikat nyomtam rá, miközben beszippantottam az illatát. Azt akartam, hogy tudja, ez nem olyan, mint első nap. Azt akartam, hogy érezze, én kedvelem Őt. Én szeretem Őt. Hogy rájöjjön, amit én szeretnék, az nem csak testi kötödés. Hanem lelki. A bőre forró volt, túlságosan is. Mintha belülről tüzelt volna. Egy idő után észre vettem, hogy karjai már körém fonódtak, és úgy húzott magához. Elszakadtam egy kicsit tőle, és úgy néztem rá. Meglepetésemre szemeiben könnyek csillogtak.

- Louis, baj van? Valamit én csináltam?- guggoltam le elé, kezeimet az övéire téve. Megrázta a fejét.

- Annyira sajnálom, Harry...Annyira sajnálom!- kelt le hirtelen a székről, karjaimba vetve magát, olyan lendülettel, hogy mindketten a földön terültünk el. Ő úgy kapaszkodott belém, mintha süllyednénk. Óvatosan simogattam a fejecskéjét, és igyekeztem megnyugtatni, pedig azt sem tudtam, miért tört el nála a mécses.

- Lou, nem értem...- szólaltam meg. Ő felkelt rólam, de éppen csak annyira, hogy mellkasunk ne nyomódjon egymásnak.

- Nem Te vagy hibás, hanem én...- nem értettem semmit, de mielőtt kérdezhettem volna, meghallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó, ami azt jelenti, hogy Johanna itthon van. Mára ennyi volt a nemlétező érzésekből...

Másnap Louis nem volt az ágyán. Mikor megkérdeztem az anyukáját, hogy hol van, azt mondta: hamarabb elment, mert félt a szemedbe nézni. 

Szerencsére nem kérdezett erről, mintha tudta volna, hogy mi történt tegnap. Szomorúan vettem tudomásul, hogy az én titkos szerelmem, annak ellenére, hogy két hétig egy házban lakunk, próbál kerülni engem. Egy falat sem ment le a torkomon Johanna Isteni illatú rántottájából. Rendesen éreztem, hogy a gyomrom liftezik. Niall eljött ide, mert semmi kedvem nem volt egyedül menni suliba. Igazából...sehova sem akartam menni, Louis nélkül. De a legrosszabb, hogy a szívem, Louis nélkül, csak egy üres, semmire kellő dolog.

Két nap eltelt és Louis azóta felém sem néz. Csak akkor szól hozzám, mikor nagyon muszáj, és nem tudja elkerülni a társalgást. Altatót vesz be minden egyes nap,  mert egyszerűen nem tud aludni. Nekem fáj már hallanom, ahogy minden este megpróbálja, és talán félig meddig sikerül, de utána zihálva kel fel, mint aki élete legrosszabb élményét éli át. Mindig kirohan a fürdőbe  a gyógyszerért, én pedig az onnan beszűrődő fényben figyelem. Arca koránt sem kisimult, mint volt, sokkal inkább fáradt. Mivel altatóval alszik, őrült dolgot kezdtem el csinálni. Minden egyes este, mikor megbizonyosodok róla, hogy elaludt, befekszem mellé, és úgy ölelem magamhoz, mint egy plüss macit, a tudtán kívül. Nem tehetek róla. Ha szavakkal nem is...de tettekkel minden képpen kapcsolatban akarok maradni vele. Miért nem akar velem beszélni? Miért nem akar rám nézni? Miért mondta, hogy Ő a hibás? Jajj, Louis Tomlinson...bárcsak tudnám, hogy mit gondolsz most rólam.

Louis

Zayn hiába faggatott,  semmit sem voltam neki hajlandó mondani.  Jade mindenféle módszert kipróbált,  hogy megtudjon valamit,  habár gyanítom,  hogy mindketten tudták mi a bajom.  Liam szavak nélkül,  csupán egy nézésével is tudatta,  hogy együtt érez velem.  Neki is volt ilyen a helyzete Zayn-el?  Habár Ők összejöttek.  De én és Harry,  teljesen más téma.

Történelem.  Savanyú arckifejezéssel bámultam magam elé.  A tanár nyitotta a naplót,  hogy kikeresse kit feleltet,  már így év elején is.  Liam egyből kikérezkedett a mosdóba.  És amilyen az én szerencsém,  rám jutott a döntése.  Felálltam,  és vártam az első kérdést.

- Mikor született Napóleon? - kérdezte. 

Az Isten szerelmére,  Harry.  Miért kell olyannak lenned,  amilyen vagy?  Olyan más vagy,  engem ez pedig zavar! 
Annyira elragadtak ezek a gondolatok,  hogy arra lettem figyelmes: nem azért mert nem tudom a választ,  hanem Harry miatt kezdtek el folyni a könnyeim.

- Louis? - nézett rám meglepetten a tanár.  Jade egyből jött volna oda hozzám,  de én csak megráztam a fejemet,  majd kirohantam a mosdóba.

A folyosón tejesen elsírtam magamat.  Miért?  Miért?  Miért vagy más Harry?  Ez nem fair!  Megtámaszkodtam a mosdókagyló felett,  miközben már elcsuklott a hangom is a zokogástól.  Teljesen megfeledkeztem arról, hogy nem vagyok egyedül.

- Na,  Te is inkább kiszöktél? - nevetett Liam,  majd magával szembe fordított- Louis?  Miért sírsz? - kérdezte teljesen elfehéredve.

Ismét felsírtam,  Liam pedig szorosan magához ölelt.  Nem értette mi a bajom,  de minden erejével azon volt, hogy lenyugtasson, és kicsit tisztábban láthassa a dolgokat. Fogalma sem volt róla,  hogy a töri viselt-e meg ennyire,  de csak együttérzően simogatta a hátamat. 

- Nem értem,  miért sírok... Sosem szoktam sírni! - szipogtam kicsit duzzogva,  mire csak sokat tudóan mosolygott.

- Tudod... az életünkbe új dolgok,  és új emberek is jönnek. - nézett rám szeme sarkából. 

Valamit kezdenem kell magammal,  de amire a legjobban kell ügyelnem,  hogy az a göndör hajú srác,  meg ne tudja,  hogy történelem óra helyett itt bőgtem a mosdóban, mert túl szépek a szemei.

Harry

Végre egyedül.  Vagyis... Louis fürdőjében,  nagyjából.  Itt nem hall,  remélem. Lefürödtem,  de még vagy fél órát ültem egy szál törölközőben a földön, teljesen a gondolataimba feledkezve. Fejemet a térdeimre hajtottam,  és élveztem, hogy a pára, tejesen eláztatja a hajamat.
Halk kopogást hallottam meg,  de nem tanusítottam neki nagyobb figyeltem.  Viszont a következő,  már hangosabb volt,  és az az édes kis hang is társult hozzá.

- Harry... minden rendben? - nem igaz. Aggódik értem? Pedig két napig egy szót sem szólt hozzám,  most pedig hirtelen rájön,  hogy egy helyen lakunk?  Neki is meg kéne lehet tanítani,  hogy mi az a szerelem.

- Persze. Mindjárt kimegyek,  és ha akarod bejö-

- Semmit nem akarok bent,  csak tudni akartam,  hogy jól vagy-e. - szakított félbe.  Felkaptam a fejemet.  Magamra rángattam a pizsamámat,  aztán teljes esti pompámban nyitottam ki az ajtót,  hogy végre ne álljon közénk semmi.

- Okés miden. Mehetünk be. - biccentettem a szobajábá.  Bólintott egyet,  aztán némán elindult előttem.  Olyan zavarban volt,  hogy nem volt lehetséges, hogy ne tűnjön fel.

Lefeküdt az ágyára,  én pedig mentem a saját fekvő helyemre.  Most láttam rajta a természetes fáradtságot.  Lehet most nem kell neki altató. Félre ne értsen senki,  én boldog vagyok, hogy végre nem kell valami gyógyszer,  hogy normálisan pihenjen,  csak... nem szeretek egyedül aludni.  Vagyis nélküle nem. 
Egy ideig mind a ketten csendben voltunk,  és már azt hittem,  hogy nem is fog megszólalni,  amikor valami olyat mondott,  hogy azt hittem: a szívem abban a pillanatban ugrik ki a bordáim fogságából.

Kérlek ne utáljatok 😂💜💜

All the love xx