Out Of The Blue [JIKOOK]

22. rész

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor végre meghallottam a csengő hangját. Azt hittem soha az életben nem lesz vége ennek a napnak, de csak eljött. Az utolsó órám gasztronómia volt, szerintem mondanom sem kell, hogy már az első percben Istenhez imádkoztam, illetve végig Jin nyakán lógtam, hiszen egyedül képtelen vagyok nagyobbat kreálni egy tojásrántottánál. Összepakoltam az asztalon hagyott hozzávalókat, a meg nem bontott csomagokat és elraktam az erre kijelölt szekrénybe. Nagyon izgatott voltam, ugyanis pár óra választott el életem első meccsétől, ilyen hosszú idő után. Minho próbált lelket önteni belém és bátorítani, amivel sikerrel is járt, csak tényleg nem kevés nyomás nehezedik rám ezen a napon. Le van mára beszélve egy csoportos fagyizás, mivel van a közelben egy baromi jó fagyizó és jobb időben sokszor járunk oda a srácokkal. Vannak olyan napok, amikor lányok is jönnek velünk, most igazából nem tudom hogyan lesz, nemsokára kiderül.

- Jeon! Nem gáz, ha jönnek a csajok is, ugye? - kiabált utánam az egyik osztálytársam, én pedig nemlegesen megráztam a fejem. Semmi bajom azzal, ha jönnek, addig, amíg rám nem másznak.

- Hallom játszol ma. - lépett hozzám az egyik évfolyamtásunk, Hyuna. - Biztos nagyon jól fog menni, te vagy a legjobb. - simított végig a karomon. Na igen pont ezt nem akartam, de mostmár teljesen mindegy. Bevallom őszintén, lassan annyira ki leszek éhezve, hogy az sem érdekel, hogy az illető lány.

- Persze, remélem minden fasza lesz. - kacsintottam, mire láthatóan elpirult. Jiminnek igaza volt abban, hogy szinte bárkit megkaphatnék, ezzel tisztában is vagyok, de nekem is igazam volt, amikor azt mondtam, az egyetlen ember aki kell, sosem lesz elérhető számomra.

Az úton egyébként végig beszélgettünk, kivételesen elég vicces kedvemben voltam, ezért nem telt el egy árva perc sem nevetés nélkül. Hyuna miatt egy idő után nem kellett aggódnom, ugyanis Minho lecsapott rá, mintha attól tartana, hogy elkapkodom előle, pedig egyáltalán nem volt tervben. A délutánunk ezen része rettentő gyorsan elröppent, szerencsére sikerült kilencven százalékban feloldódnom, ez által már nem tartottam annyira a későbbi meccstől. Átugrottunk Jinékhez, ahol azért, hogy mégjobban ellazuljunk, toltunk pár kört az Xboxán, mindenféle játékkal, amiket nemrég szerzett be.

- Hogy tudsz mindig nyerni ellenem? Verhetetlen vagyok! - csattant fel, amikor már a harmadik meccsben nyertem ellene.

- Tehetségnek hívják. - vontam vállat diadalittas mosollyal az arcomon.

- Inkább induljunk, egy óránk van kezdésig. - tette a helyére a konzolt, aztán kikapcsokta az Xboxot. Én is letettem a konzolomat, majd az ajtóhoz sétáltam és vártam, hogy a barátom összeszedje a cuccait.

Egyébként az utóbbi napokban erősen elgondolkodtam ezen a coming out dolgon, de minden alkalommal arra jutottam, hogy nem érné meg, és már nincs is olyan sok hátra a tanévből, majd maximum az egyetemen beállítok egy sráccal kéz a kézben, aztán csak leesik az embereknek. Beszálltunk Jin kocsijába, mert én ott hagytam a sajátomat a suli parkolójában, ugyanis semmi kedvem nem volt ki-be álldogálni, ráadásul a helyemet is elfoglalnák ennyi idő alatt. Amikor megérkeztünk, mindketten felkaptuk a holminkat és rohantunk is be az öltözőbe. Ilyenkor minden tele van szülőkkel, alsóbb évesekkel, full ismeretlen személyekkel az tornacsarnok, de nem tulajdonítottam neki túl nagy figyelmet, mivel egyre csak nőtt bennem a stressz.

Trehányan levágtam a táskám a padra, majd azonnal öltözni kezdtem. Rég volt már, hogy a tizenhármas számú, piros-fehér mezt tartottam a kezemben, arra pedig még régebben volt példa, hogy  fel is vettem. Egyfajta megkönnyebbülést éreztem, amikor magamon tudtam a mezemet, olyan volt, mintha hirtelen a hatalmas űrt a szívemben, betelítette volna. Hamar felkaptam a cipőm és a térdszorítóm is, és már szaladtam is ki Minhoék után.  Amint kiléptem a pályára, az összes félelmem egy emberként szállt ki belőlem. Nem aggódtam, nem tartottam semmitől, csak arra tudtam gondolni, hogy itt az esélyem, hogy megmutassam, még mindig az vagyok aki régen, nem számít mi történt a térdemmel.