Out Of The Blue [JIKOOK]

38. rész

Eljött a nap. Ma délután kettő óráig be kell vinnem a suliba a végleges jelentkezési sorrendet, amelynek az első helyére, végül a busani egyetem került. Nem mondom, sokat őrlődtem magamban, mire végre rászántam magam, hogy felcseréljem a sorrendet, de végül be kellett látnom, mindenkinek könnyebb lesz, ha én csak egyszerűen egyik napról a másikra eltűnök itthonról.
Azóta, hogy Yeonjunnal beszélgettem, amikor a legutóbb nálunk volt, a tudatalattim mindvégig próbált egy másik útra terelni, egy olyan ösvényre, aminek a végén minden a lehető legjobban, filmbe illően sül majd el. Nem hagyhattam magam átverni ezeknek a gondolatoknak, így inkább mindenféle programot kreáltam magamank, hogy egy szabad pillanatom se legyen ezzel foglalkozni.

Jimin sokat tartózkodott nálam, segítettem neki a tanulásban párszor, valamint el is mentünk fotózni valamelyik nap, úgyhogy sajnos vagy nem sajnos, nem sikerült elkerülnöm őt. Hiába, minden egyes alkalommal, amikor vele vagyok, a tudat, hogy később nem lehetek vele, késként hatol a szívembe és rosszul leszek. Hihetetlen, hogy ennyire megszerettem és szinte képtelen vagyok nélküle létezni. Anélkül, hogy minden nap bekopogna valamiért, hogy együtt reggeliznénk, ebédelnénk és vacsoráznánk, hogy elmennénk fotózni vagy igazából bármi ilyen nélkül. Ő a boldogsághormonjaim termelője, viszont egyben ő az oka annak, hogy ennyire magam alatt vagyok.

- Indulsz is? - zökkentett ki Jimin anyukája a gondolataimból.

Igen, talán túlságosan is elkalandoztam és még Jinhez is be szeretnék ugrani, hogy biztos vagyok a döntésemben. Tudom, hogy nem lesz tőle a legboldogabb, tudom, hogy csalódott lesz, amiért így döntöttem, de valahol csak meg tudja majd érteni az én nézőpontom is.

- Igen, el kell intéznem előtte pár dolgot. - feleltem habozva - Kicsit szét vagyok esve mostanság, ne haragudj. - kértem elnézést, majd felkaptam a hátizsákom és indultam is a bejárati ajtóhoz.

- Érthető, hiszen nemsokára fenekestül felfordul majd az életed. - értett egyet velem - Sajnálom, hogy Busanba költözöl majd, de nagyon büszke is leszek, ha felvesznek. - mosolyodott el, én pedig egy pillanatra úgy éreztem, mintha ő hirtelen átvette volna anya szerepét. Abban a pillanatban csak magamhoz akartam ölelni, de rögtön realizáltam, hogy megint túl sokat képzeltem a dologba és Jieun nem az én édesanyám, hanem azé a srácé, aki miatt most itt tartok.

- Köszi Jieun, egyre itthon vagyok. - biccentettem, majd azzal a lendülettel el is hagytam a házat.

A tavaszi levegő azonnal felfrissített. Így nyolc óra környékén, elég hűvös van még, de mégsem az a tipikus befagy a lyukam című történet. Nem volt kedvem autóval menni, úgyis csak a gimibe kell mennem, Jinék meg pont útba esnek, ami alapvetően is maximum negyed óra lenne sétálva. Élvezni akartam egy kicsit az egyedüllétet, ki akartam szellőztetni a fejem, mielőtt megpecsételem az egész előttem álló jövőt.
Végigsétáltam azon a hosszú utcán, ahol a legjobb barátomék háza is megtalálható, viszont mielőtt odaértem volna, észrevettem  két ismerős arcot, akik a túloldalon beszélgettek valamiről. Halkan intézték, semmi nem hallattszódott ki a beszélgetésből. Ahogy közelebb értem, leesett, hogy Yeonjun és Yoongi diskurálnak valamiről, bennem pedig egy pillanatra megállt az ütő. Fogalmam sincs miért, de hirtelen úgy éreztem, közöm van ahhoz, hogy ezek ketten éppen az út másik felén, hadonászva kommunikálnak egymással.
Elgondolkodtam újra, hogy talán oda kéne mennem vagy éppen haza és csak simán átírnom a sorrendet, mégsem tettem egyiket sem ezek közül. Lehajtottam a fejem, majd egy nagyobb sóhajtás után tovább sétáltam.

Az ajtó elé érve levettem a kapucnimat, már nem kellett rejtegetnem a kilétemet, Jin anyukája úgyis láttott egy párszor és egyébként le merném fogadni, hogy most sincsen otthon. Nagyon kedvelem, szinte anyukámként tekintek rá, de annyi dolga van, annyi mindent szeretne egyszerre kiválóan csinálni, hogy alig van otthon a családdal. Rendkívül kedves és odaadó nő, Jin nagyon szerencsés, hogy ilyen családja van. Ami az apját illeti, szintén egy rendes ember, velünk járt meccsekre, amikor kisebbek voltunk és vitt minket ide-oda, ahogy néha az én apám is, amikor ideje adódott. Elhesegettem ezeket az emlékeket, majd bekopogtam az ajtón, amit nagyjából két tized másodperc után valaki ki is nyitott.

- Jungkook! - lepődött meg Boyeong, amikor ajtót nyitott. Nem gondoltam volna, hogy itthon lesz, de örülök neki, régen találkoztam vele.

- Bo, szia! - vigyorogtam, ő pedig nyomban bekísért a lakásba, amit már jobban ismerek, mint a sajátunkat. - Hogyhogy nem vagy úton? - kérdeztem.

- Tudod, most hogy szárnyra kapott az üzlet, megengedhettem magamnak, hogy a fiam ballagásáig visszavegyek egy kicsit a tempóból, ezért nagyrészt itthonról dolgozom vagy pedig a városban vagyok és intézem az ügyeket. - magyarázta. Hallottam, hogy egyre jobban meg Bo ékszerboltja, de ezt nem gondoltam volna.

- Örülök neki. - feleltem - Jin a szobájában van? - érdeklődtem, mire Boyeong csak szemet forgatva intett a szoba felé, ez pedig azt jelentette, hogy az a hülyegyerek már megint valami játékot nyomat a szobájába bújva.

Bólintottam és már rohantam is be a szobájába, ezzel kissé ráhozva a frászt, ami igazából különösebben nem érdekelt, mert ő is ugyanezt szokta csinálni. Múltkor, amikor átjött beszélni a szerelmi életéről, Jiminnel összefogtak, hogy tanulás közben ijesszék ki belőlem a szart is. Jimin... már megint ő jár a fejemben.

- Jaj ne - pillantott rám Jin, így egyből levágta, hogy valami nincs rendben. Elég régóta ismerjük már egymást ahhoz, hogy akár egy-egy mozdulatból kitaláljuk, mi van a másikkal. - Ugye nem az, amire gondolok? Nem változtattál sorrendet Jeon! - emelte fel a hangját, ami hiába nem akarta, hallatszódott, hogy valójában remeg.

- Figyelj, először neked is helló, másodszor jól gondolod. - helyeztem magam kényelembe. - Pont ezért vagyok most itt. - tettem hozzá, mire ő kikapcsolta a gépét, gyorsan visszarendezte a dolgait az eredeti állapotukba és leült velem szembe.

- Miért? - kérdezte.

- Busan nincs olyan messze, bármikor találkozhatunk - kezdtem volna érvelni a döntésem mellett, de leintett, így inkább folytattam az eredeti témával. - Yeonjun a múltkor beszélni akart velem, én meghallgattam. Azt mondta, hogy tudja, hogy Jimin igazából irántam érzi mindazt, amit ő saját magának bebeszél vele kapcsolatban. Mondta, hogy nem haragszik sem rá, sem rám, viszont kezd elege lenni abból, hogy ennyire nem teszünk egymásért, de én nem hittem neki. Ha érezne bármit, arról én is tudomást szereztem volna, ezt nem lehet csak úgy eltitkolni, ráadásul, ha ennek élnék és ezáltal maradnék, majd kiderülne, hogy mégsincs semmi ilyenről szó, tönkretenném ezt a családot, pedig végre teljes lehetne. - magyaráztam idegesen.

Jin sóhajtott és láttam rajta, hogy ezerrel kattognak a fogaskerekek az agyában. Hosszú percekig csak ült és meredt maga elé, mire végre megszólalt.

- A távolság nem megoldás, Kook. - felelte - A távolság pont az ellenkezője. Az, hogy elkerülöd, hogy minél messzebb leszel tőle, csak azt fogja eredményezni, hogy belebolondulsz a hiányába és találgatsz majd, hogy mi lett volna ha. - hadarta - Többet ártasz ezzel, mint használsz. Én hiszek Yeonnak, szerintem nem véletlen mondta ezt el neked akkor. - hajtotta le a fejét. - Még nem késő megváltoztatni a sorrendet, kérlek. - suttogta, de már semmi nem változtathatott a döntésemen. Utálom ezt mondani, de a legjobb barátom sem.

Busan egy új kezdetet jelenthet számomra.

2020.10.28.

Sajnálom, sajnálom, sajnálom és nagyon sajnálom, hogy így eltűntem... Tudom, hogy nincs mentségem, mert a tanulás csak egy kifogás, de higgyétek el, tényleg szinte semmi időm nem volt és rettentő fáradt voltam fizikailag és lelkileg is. Nem akartam rossz minőségű részeket hozni, ezért vártam, amíg minden jó lesz és most végre itt vagyok! Remélem nem haragszotok és ezentúl is olvassátok majd a részeket🥺❤