Out Of The Blue [JIKOOK]

32. rész

Ma kezdődnek az érettségik, én pedig szerintem soha nem izgultam ennyire. Fogalmam sincs mitől van rajtam ekkora nyomás, hiszen eddig teljesen biztos voltam magamban, a képességeimben, viszont mostanra ez kezd eltűnni. Múltkor, pontosabban azon a napon, amikor az igazgató hívatott minket Jiminnel, mondhatni kibékültünk. Sokat beszélgettünk aznap, de a békülésen kívül nem igazán jutottunk másra. Nagyon zavaros most is a kapcsolatunk, hiszen néha elcsattan egy-egy csók, néha teljesen baráti viszonyunk van, amit nem értek, de legalább jobb, mint eddig.

Megigazítottam a nyakkendőm, majd egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben és egy nagyobb sóhaj kíséretében kiléptem a szobámból. Apa ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen a suliba, ami a város kellős közepén van, hiszen ez az egyik leghíresebb egyetem, muszáj bebaszni a városközpontba. Jieun reggelit készített, amikor leértem a konyhába, apa pedig a pultnak támaszkodva lapozgatta a legújabb újságot. Jimin lefogadom, hogy még alszik, hiszen nekik ilyenkor nincsen tanítás, mi vagyunk az egyetlenek, akik egy hétig megállás nélkül szívnak. Elmormoltam egy halk köszönést, ahogy ők is, ugyanis nagyon korán volt még, alig nyolc óra. Apa ezen a héten itthonról dolgozik, Jieun pedig csak délután jár be dolgozni, így kissé szarul érzem magam, hogy miattam kelnek ennyire korán.

- Itt van a reggelid Kookoo - nyomta a kezembe a becsomagolt ételt - Ügyes legyél! - borzolta össze a hajam, amit alapból képtelen vagyok elviselni, mégis valahogy jól esett tőle.

- Mehetünk? - kérdezte apa, mire én csak egy aprót bólintottam. Jobb hamarabb ott lenni, így Minhoval is tudok beszélgetni, illetve a kajámat is el tudom fogyasztani ott, kapkodás nélkül. Amikor időpontra megyek valahova, mindig előbb érkezem, hogy az esetleges feladataimat kényelmesen el tudjam végezni előtte.

Az utunk nagyrészt csendben telt, apa valószínűleg nem akart kérdezgetni vagy talán úgy gondolta, hogyha feldobna egy témát, akkor azzal engem végtelenül megzavarna, ami egyáltalán nem igaz, viszont ennek ellenére nem igazán firtattam a dolgot. Néha kérdeztem egy-két dolgot, majd a vége felé közölte, hogy délre jön értem. Nagyon hálás voltam neki, amiért lekocsikázott velem ide, holott neki egyáltalán nem volt kötelessége idejönni velem, mivel tizenkilenc évesen, jogsival, könnyedén le tudtam volna jönni magamtól is. Kicsatoltam a biztonsági övem, majd komótosan kimásztam az autóból. Tényleg kezdek egyre izgatottabb, illetve feszültebb lenni, ami nem egy jó jel így vizsga előtt egy órával.

Rontott a helyzeten, amikot beléptem a hatalmas intézménybe, ami még a mi giminknél is sokkal nagyobb. Rengeteg elágazás, ezernyi folyosó és rögtön három különböző helyre vezető lépcső fogadott minket. A porta elég szépre lett megcsinálva, azt pedig még nem is említettem, hogy a klíma sem maradt ki az iskolából. Miután kiámultam magam, apával az oldalamon, a portás nőhöz sétáltam, aki egy hosszú listával a kezében várta az érkezőket. Egy élmény lehet ezzel foglalkozni.

- Jó reggelt! - léptem kötelebb, majd kissé meg is hajoltam, hogy ne nézzenek egy bunkó fasznak.

- Jó reggelt, egy nevet kérnék szépen. - kapta elő a tollát és már készült is a nevem keresésére.

- Jeon Jeongguk. - feleltem izgatottan, ő pedig gyorsan ki is pipálta a nevem melletti rublikát, aztán eligazított minket és még sok szerencsét is kívánt.

Apa feljött velem a második emeletre, ahol egyből megpillantottam Minhot és ezzel együtt meg is nyugodtam. Nem állítom, hogy teljesen, hogy az izgalomnak és a félelemnek nyoma sincs, viszont sokkal nyugodtabb lettem, miután kiszúrtam őt a tömegben. Apára pillantottam, aki csak szerencsét kívánt mindkettőnknek, aztán gyorsan magához ölelt, Minhoval pedig kezet fogott, majd eltűnt a szemünk elől. Tényleg mérhetetlenül hálás vagyok neki ezért, illetve úgy minden eddigiért, ami a napokban történt. Nem tartom kizártnak, hogy sejt valamit, bár azt sem mondanám, hogy jó nyomon jár. Talán érzi, hogy van valaki, de biztosan nem tudja, hogy Jimin az, ami azért valljuk be, szintén csak megnyugtató. Megráztam a fejem, hogy fizikailag is elhesegessem a gondolataim, majd tovább folytattam a beszélgetést Minhoval.

- Jiminnel minden rendben? - jött a váratlan kérdés, amire először értelmes választ sem tudtam adni neki, csak aprót bólintottam.

- Most jó a kapcsolatunk. - feleltem habozva.

- Jungkook - forgatott szemet - Mégis mikor tervezel a sarkadra állni? - kérdezte, mire én teljesen lefagytam, ő pedig rendkívül jót szórakozott ezen. - Ugye nem mondod komolyan, hogy azt hitted, nem esett le! - rivallt rám, de közben elnevette magát. - Az egyik legjobb barátom vagy, Jeon. - mosolyodott el.

- Tessék?

- Szerinted, ha Jinnel semmi bajom, akkor veled lenne? - csapta homlokon magát. - Engem az sem zavar, ha az osztályteremben húzod meg, csak az érdekel, hogy végre lépj! - magyarázta, viszont én még mindig sokkos állapotban voltam. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy tudja.

- Köszönöm. - pillantottam fel rá, ugyanis pár centivel magasabb, mint én. - De folytassuk inkább máskor, mert tíz perc múlva kezdünk. - mutattam fel a telefonom, ami éppen kilenc óra ötven percet mutatott.

Ahogy ezt kimondtam, jött is az egyik vizsgáztató tanár és a neveink felolvasása után beinvitált minket a termekbe. Minho két paddal mögöttem foglalt helyet, ami egy még megnyugtatóbb pontot jelentett nekem. Görcsösen szorítottam a tollam, viszont amikor az ötvenes éveiben járő férfi letette elém a papírhalmazt, egyszerre minden félelmem és izgalmam elszállt, ami eddig olyannyira mart belülről. Az időzítő felszólalt, ezzel tudatva velünk, hogy kezdhetjük a feladatok kitöltését.

Hatalmasat sóhajtottam, amikor végre készen lettem az összes feladattal, illetve ki is léptem abból a pokoli teremből. Összességégében nem volt nehéz, de egyáltalán semmi kedvem sincsen folytatni.
Minhohoz fordultam, aki szintén zombiként botorkált ki a helységből, majd karon ragadva húztan a legközelebbi padhoz.

- Hogy ment? - tértem a lényegre azonnal.

- Nem volt nehéz, csak fárasztó. - ásított, én pedig halványan elmosolyodtam. Ha hazaérek, első dolgom lesz szunyálni egyet.

- Szerintem is. - bólintottam, mire ő hirtelen felkapta a fejét, viszont amikor megfordultam, apa vagy tényleg bárki más helyett, Jiminnel találtam szemben magam.

Nagyon meglepődtem és valóban egy hangyányit sem számítottam arra, hogy veszi a fáradtságot és lejön ide, feltehetőleg apával. Széles mosoly terült el az arcán, ahogy a mostmár mögöttem ülőnek is, én pedig csak zavarodottan néztem hol az egyikre, hol a másikra.

- Hát te?

- Én most megyek, jön a buszom. - mondta  velem teljesen egyszerre Minho, amin felnevettem, mert tökre egyértelmű, hogy kocsival jött, sőt, szerintem még életében nem buszozott az osztálykirándulások és meccsek miatti buszozásokon kívül.

- Sikerült? - kérdezte - Apuddal jöttem, ő lent vár a parkolóban. - válaszolt a kérdésemre is.

- Jól ment. - biccentettem és nem törődve a minket körülvevő diákokkal vagy éppen vizsgáztatókkal, közelebb hajoltam hozzá, ő pedig szerencsére nem hátrált meg.

- Tudtam, hogy ügyes leszel! - virult fel ennél is jobban az arca. - Gyere. - mutatott a lépcső irányába, ami egy kicsit fájt a szívemnek, de akkor sem akartam annyiban hagyni, legalább egy ölelést, egy apró puszit hadd adjak neki, ha már le kell mondanom minden másról a mostani állás szerint.

- Köszönöm, hogy eljöttél. - húztam közelebb magamhoz, és egy gyors puszit nyomtam ajkaira, viszont ennél is nagyobb meglepetésemre, ő mohón utánam hajolt, így rendes csókká mélyítve az ártatlan puszimat.

Bár minden nap ilyen lenne!

2020.07.27.