Out Of The Blue [JIKOOK]

29. rész

Ismét lehajtott fejjel sétáltam vissza a szobámba, egy újabb sikertelen próbálkozás után. Két napja próbálok beszélni Jiminnel, de még csak rám sem hajlandó nézni, nemhogy szóba állni velem. Végighallgat, ha sokat erőszakoskodom, de egy árva válasz nem hagyja el a száját. Már esküszöm kezdek ebbe belebetegedni, szinte ki sem lépek a szobámból. Apa eléggé aggódik az egészségemért, mert neki azt adtam be, hogy tényleg beteg vagyok, ami voltaképpen részben igaz is. Rá sem bírok nézni az ételre, le sem megyek velük kajálni, mindvégig a szobámban gubbasztok, mint egy depressziós tinilány.

Délután lehet, fogalmam sincs mennyi az idő, de igazából teljesen hidegen hagy. Arra eszméltem fel, hogy valaki egy ideje szüntelenül kopogtat az ajtómon. Pár pillanat erejéig vaciláltam, hogy beengedjem-e az illetőt a hatalmas kupiba és káoszba, amit a napokban rendeztem itt, de végül kiszóltam, hogy szabad és az ajtó azonnal nyílt is.
Kíváncsian vártam, hogy Jieun vagy apa előbukkanjon, amiből az utóbbi be is következett. Megállt az ágyam mellett, majd végigvezette tekintetét a rumlin. Láttam, illetve éreztem is rajta az aggodalmat, de képtelen lettem volna mit mondani neki, így csak figyeltem, hogy mi lesz a következő lépése, és milyen céllal jött be hozzám.

- Hogy vagy? - foglalt helyet az ágyam szélén. - Lement a lázad? - érdeklődött.
Na igen, a lázas história kivételesen igaz, ugyanis tegnap, illetve ma is bőven harmincnyolc fog felett volt a higanycsík vége.

- Még élek. - nevettem fel keserűen - Egy ideje nem volt gáz. - feleltem komolyan.

- Ne hívjam be Jimint? Nem láttalak titeket együtt már napok óta. - gondolkodott el apa, mire heves fejrázásba kezdtem. Igaz, hogy ha ő hívná, valószínűleg belemenne és átjönne hozzám, viszont amint apa eltűnne, Jimin is elhúzná a csíkot, bármilyen beszélgetés nélkül.

- Elvagyok itt egyedül. - motyogtam, de apának rögtön szemet szúrt a különös viselkedésem. Ő az egyik olyan személy, akinek nem is szeretek és nem is tudok hazudni. Hiába próbálnám elrejteni, a legtöbb érzelmem és sunnyogásom a homlokomra van írva, amit szinte csak ő tud leolvasni onnan.

- Nem rendes betegség áll emögött - köszörülte meg a torkát - Ugye? - húzta el a száját, én pedig félve bólintottam egyet.

Kissé megijedtem, amikor leszűrte a dolgokat és csak reméltem, hogy a Jimines részét nem vágja, mert akkor óriási bajban vagyok. Tudom, hogy apa egy halál nyugodt ember, de ki tudja milyen lenne, ha megtudná az összes eddigi, titkos információt, amit a fiatalabbal őrizgetünk. Annak ellenére, hogy ő túl van rajta, vagy talán semmit sem jelentett neki az egész,  én még mindig végtelenül szeretem őt és félek, hogy apa előbb-utóbb rá fog jönni erre.

- Valami történt az öcséddel, igazam van? - érdeklődött tovább, de még mindig nem tűnt idegesnek. Ijesztően nyugodt hangon szólt hozzám mindvégig.

- Valami hülyeség. - válaszoltam, miközben az ujjaimat tördeltem. - Nem fontos. - tettem hozzá azonnal.

- Ne tágíts fiam, tudom, hogy szar van a palacsintában. - veregetett vállba, amin kínomban felnevettem. - Nem foglak kikérdezni, de szeretném, ha tudnád, hogy velem bármit megoszthatsz. - mosolyodott el. - Jint nem akarod áthívni? Vagy átvigyelek?  - kérdezte.

- Max felhívom. - vontam vállat.  Jól esik, hogy apa próbálja a legjobbat kihozni a szaros helyzetemből, de sajnos ezen még a legjobb barátom sem lenne képes segíteni. Ezen talán az idő az egyetlen segítség.

- Jeongguk. - guggolt le elém, majd térdeimre tette kezeit.

Emlékszem, hohy amikor még kicsi voltam és valami bajom volt, vagy rosszat csináltam és apa nem haragudott, ugyanezt tette. Leguggolt, megfogta a lábam és tanító jellegű beszédbe kezdett minden egyes alkalommal, ami valahogy kivétel nélkül felnyitotta a szemem. Mindig sikerült felvidítania és lelket öntenie belém, ami miatt rettentően nagy bűntudatom van, hiszen én nem tudtam neki ennyi erőt adni anya után, bármennyire is próbálkoztam. És miért? Hiszen szerelmes volt anyába. Akkor nem segített neki az én próbálkzásom, ezért erősen kétlem, hogy az övé hatással lesz rám.

- Ti rohadtul összevesztetek. - állapította meg. - Nagyon ritkán látlak ennyire letörtnek és szeretnék segíteni. - magyarázta.

- Persze, mivel szere... - mondtam ki majdnem a teljes igazságot, de szeremvsére időben elharaptam a szó végét és villámgyorsan rögtönöztem valamit - Szeretném, ha jó testvérek lennénk. - hadartam el.

Apa arcán hirtelen hatalmas vigyor terült el, amolyan elégedett vigyornak tudnám beazonosítani, amit egyébként nem tudtam hova tenni. Szerintem időben mentettem a menthetőt, mert már rég leordította volna a fejem, hogyha elszóltam volna magam.

- Hívd fel Jint. - utasított - Várj egy kicsit, aztán rendezzétek le ezt, mert ha nem, akkor az én megoldásom következik. - állt fel újra, majd az ajtóhoz sétált, de még mielőtt elhagyta volna a szobám, visszafordult. - Tudom milyen érzés. - jelentette ki halkan, mégis úgy, hogy meghalljam. Az ajtó bevágódott, én pedig újra egyedül maradtam a gondolataim birodalmában.

Váratlanul jött az a három szó, amelyet legutoljára mondott és őszintén, elég rendesen elgondoljodtatott. Olyan, mintha a gondolataimban olvasna, de nem mondaná ki egy az egyben, ami nem kivsit rémített meg. Elővettem a telefonom és azonnal bepötyögtem Jin nevét, majd hívtam is. Szerencsére nekem pár csörgetés után felveszi a telefont, így most sem kellett túl sokat várnom rá.

Rekedtes hangon szólt bele a telefonba, a vonal másik végéről, akiből arra következtettem, hogy valószínűleg délutáni alvást iktatott a napjába, mint minden szünetben. Apa jó tanácsot adott, bár ettől függetlenül kételkedtem a tervében, miszerint minden fantasztikus lesz, hiszen eddig sem volt jó semmi, hiába próbálkozom két napja feloldani a köénk beállt feszültséget, illetve megtudni a váratlanul jött okot, amiért csak úgy eltaszított magától.

- Szerintem apudnak igaza van. - közölte és szinte láttam magam előtt, ahogy tipikus " én is ezt mondtam volna " arcot vág. - Nem húzthatod az időt.

- Könnyen beszélsz - sóhajtottam fel - Minden egyes nap bepróbálkoztam eddig. Nem fogok erőszakhoz folyamodni! - idegeskedtem.

- Nem is kell. Várj vasárnapig, aztán menj oda, de addig tényleg ne próbálkozz. - harapott egyet az almájából, ugyanis elmondása szerint képtelen várni az evéssel. - Tenned kell valamit, ha nem akarod, hogy apád mindent megtudjon. - tette hozzá egy fokkal halkabban, mire az én szívem kihagyott egy ütemet.

- Köszi. - motyogtam - Most megyek, majd még beszélünk. - nyomtam ki a hívást elköszönés nélkül, majd leültem az íróasztalomhoz, felnyitottam a laptopom és megnyitottam egy új jegyzetet rajta.

Kénytelen voltam felírni pár dolgot, illetve valami haditervet kitalálni, hogy bomba biztos legyen a folyamat, mert ezt tényleg nem hibázhatom el. Képtelen vagyok elfogadni, hogy Jimin nem érez semmit és nem is érzett. Éreznie kellett, az ég szerelmére már! Egyszer csókolózhatsz úgy valakivel, hogy nem vonzódsz hozzá, de többször nem, kivéve, ha... Ha hülyíteni akarod vagy titkolsz valamit. Erre a gondolatra megfagyott a vér az ereimben. Ugyanezt tettem Sooyounggal több, mint egy évig és most döntött úgy a karma, hogy beleszól az életembe. Nem lehet, nem hiszem el, hogy pont most kellett ennek megtörténnie, egyszerűen lehetetlen. Szeretem, Jimint tényleg szeretem és nem hagyhatom, hogy kettőnk kapcsolata így érjen véget.

Talán tényleg elvette az eszem, de talán már semmi sem tud foglalkoztatni, ami a környezetünket illeti.

2020.07.13.