Out Of The Blue [JIKOOK]

8. rész

A tekintetem végig Jimin és a térdem között cikázott. Már tíz perce jegeljük, de még mindig fáj. Az egyetlen előnye, hogy a duzzanat elkezdett lejjebb menni, szóval következtetni merek, hogy akkora baj nem történt.

- Szépen megy le a duzzanat. - jegyezte meg halványan mosolyogva, mire én is kivillantottam fogaimat.

- Köszönöm, hogy segítesz. - dőltem hátra az ágyamon, ugyanis eddig a kezemmel támaszkodva ültem, ami mostanra kellően elzsibbadt.

- Természetes. - biccentett - Anyáék elmentek vásárolni, de azt mondták sietnek, ahogy csak tudnak, amikor felhívtam őket. - magyarázta.

A fekete hajú leemelte a jeget a térdemeről, majd kezébe vett egy krémet és nyomott egy kis adagot az említett felületre, aztán óvatosan elkezdte elkenni, de felszisszentem, mert egyáltalán nem esett jól. Jimin rám kapta tekintetét, mely mérhetetlen aggodalmat tükrözött ezen a ponton. Miért aggódik miattam? Ez a fiú biztosan nem ember, ha nem neheztel rám a múltbeliek miatt. Nem kellett volna úgy viselkednem vele, sőt, bocsánatot kéne kérnem, de még mindig nem jutottam el odáig.

- Elhiszem, hogy rossz, de ez valamennyire csillapítja majd a fájdalmadat. - suttogta elcsukló hangon.

Hirtelen fogalmam sem volt, hogy miért lett ilyen a hangja. Az előbb még mosolygott, azt hittem jó napja volt, vagy boldog valami miatt, de mostmár kezdek kételkedni.

- Öhm - kerestem a szavakat - Jimin - szólítottam meg, ő pedig kérdőn pillantott rám. - Sajnálom, hogy bunkó voltam veled. - sóhajtottam fel.

Jimin csak halványan elmosolyodott.

- Semmi baj, a testvérek összekapnak néha, nem? - kuncogott, mire én is felnevettem.

Lépteket hallottam valahonnan a folyosóról, szóval gondoltam, hogy apáék értek haza. Nem sokkal később nyílt is az ajtóm és belépett rajta apa, akinek egy elég furcsa arckifejezése lett, miután meglátta, hogy egy szál alsónadrágban fekszem, miközben Jimin valamit ügyködik a lábamnál. Nem úgy nézett ki, mint aki azonnal ordibálni fog és kirak a házból egy félreértés miatt, sokkal inkább kíváncsi ábrázata volt.

- Beviszlek a kórházba, ezt meg kell nézetni. - közölte, amikor lecsekkolta a lábam.

- Én is jövök. - szólalt meg családunk legfiatalabb tagja, amin meglepődtem, amit észre is vett. - Fogd be, próbálok jó tesó lenni! - morogta, de hallani lehetett, hogy nem sok kell neki, hogy elröhögje magát, így én is visszafojtott nevetéssel vártam a választ.

Apa bólintott és felsegített az ágyról, Jieun pedig lement, hogy csináljon nekem egy kis kaját, ha sokat kellene várni, mivel vacsorázni így nem volt már időm.

Nem tudtam egyedül felvenni a melegítőmet, az öltözőben is Yoongi segített átöltözni, de nem mertem megkérni Jimint, hogy segítsen, mert nagyon kínosnak találtam, ezért inkább egyedül próbálkoztam felszenvedni magamra.

- Segítek. - Vette ki a kezemből a szürke ruhadarabot, majd óvatosan elkezdett felöltöztetni. Egy pillanatra, de tényleg csak egy ártatlan pillanatra elkalandoztak a gondolataim, de azonnal elhesegettem őket, mert tudtam, hogy ez nem helyes. - Megigazítom, várj - nyúlt a nadrágom derekához, mivel elég hülyén begyűrödött, de rögtön elkaptam csuklóját.

- Ne! - kiabáltam fel - Úgy értem, majd én. - tettem hozzá, de szerintem így is kellőem ciki volt. Jimin értetlenül bámult,  viszont nem ellenkezett, csak megkért, hogy kapaszkodjak belé.

Sikeresen lementünk a lépcsőn, persze csak miután Jimin átöltözött utcai ruhába. Egyfolytában ugyanazokban a ruhákban járkál, ha akarnám, egy kezemen meg tudnám számolni hány darab van neki. Apa mesélt valami olyasmit, hogy szegények voltak és nincsenek hozzászokva ehhez a környezethez, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Ha nem halok meg a napokban, akkor elviszem ruhát venni, mert ez így nem állapot.