Out Of The Blue [JIKOOK]

19. rész

A napokban apáék nagyon titokzatosan viselkednek, ami abban nyílvánul meg, hogy sokszor mosolyognak, vagy súgnak össze, amikor valami számunkra normálisnak tűnő témát hozunk fel, a kérdéseinkre adottt válaszaitkat pedig háromszor átgondolják. Jiminnel beszélgettünk arról, hogy mi van, ha kistesónk lesz, de ezt hamar el is felejtettük, mert a szüleink nemsokára negyven évesek lesznek, ebből adódóan pedig kötve hiszem, hogy gyermeket terveznek vállalni, tehát ötletünk sincs mi ütött beléjük.

Mára nem terveztem túl nagy dolgokat, szeretném bejelenteni a szülőlnek, hogy újra szingli életet élek, illetve hangulatom van a pizzához, mivel a környéken van egy baromi jó hely, ahol valami mennyei pizzákat készítenek, de egyedül nincs kedvem elsétálni, úgyhogy tervben van, hogy elhívom magammal Jimint. Hiába nem helyes, szeretnék hozzá közelebb kerülni, mert mióta megemlítette a csókunkat, nem bírom kiverni a fejemből, hogy hagyta megtörténni, ráadásul élvezte is. Kételkedtem benne egy darabig, hogy teljesen egyenes, de annyira máshogy viselkedik a közelemben, mint én az övében, hogy számomra lehetetlennek tűnik, hogy vonzódjon egy sráchoz. Jelen esetben hozzám.

Lebaktattam a lépcsőn és egyenesen Jieunhöz és apához mentem, akik a nappaliban nézték az egyik kedvenc sorozatukat. Nem akartam volna megzavarni őket ebben, de gondoltam, így egy hét után nem lenne rossz szólni nekik Sooyoungról.

- Van egy percetek? - ültem le melléjük a kanapéra  mire mindketten bólintottak. - Csak el szerettem volna mondani, hogy egy hete szakítottam Sooyounggal. - jelentettem ki, amin apa rendesen meglepődött. - Nem, nincs más lány a láthatáron, úgyhogy ezeket a kérdéseket szeretném elkerülni, oké? - kérdeztem vissza.

- Sajnálom Kookie. - simogatta meg a vállam Jieun. Szokása becézgetni a családot, amit nem is bánok, mert aranyos gesztusnak tartom. Anyától soha nem kaptam ilyesfajta beceneveket. - Majd eljön a tökéletes lány, csak idő kell hozzá. - mosolyodott el .

- Így van, a megfelelő személy nemsokára besétál a szobába. - helyeselt apa, de ekkor egy baromi nagy véletlen egybeesésnek köszönhetően, megjelent Jimin, aki egy pohár turmixot iszogatva nézett felválta ránk, és valószínűleg nem nagyon értett, hogy miért lett hirtelen csend.

- Mit néztek, leittam magam? - kérdezte kétségbeesetten, mire belőlem kitört a nevetés. Apa is elmosolyodott, ahogy Jimin anyukája is, csak szegény öcsém nem tudta mire fel az egész.

- Nem, teljesen rendben vagy. - feleltem még mindig szórakozva a szituáción. - Van kedved eljönni velem pizzázni? - kérdeztem mosolyogva, mire a szüleink egyből félreértették a helyzetet, és így utólag belegondolva, valóban rosszkor kérdeztem meg, de a válasz igenlő volt, az ősök pedig nem akadtak ki, szóval nem éreztem magam menthetetlenül kínosan.

Összekaptam pár dolgot, ami kelleni fog az ebédünkhöz, mint például a tárcám, mert nem egy eset volt már, amikor itthon hagytam, aztán bementem Jiminhez, aki éppen vette áz a pulcsiját, így véletlen ismét alkalmam volt pár pillantást vetni hibátlan alakjára. Ez a fiú elmondhatatlanul gyönyörű. Sajnos a legtöbb esetben nem csak ilyen gondolatokat csal elő belőlem, van, hogy percekig agyalok mocskosabbnál mocskosabb dolgokon, de esküszöm normálisnak tartom, miután újra és újra szemügyre veszem a gyönyörű, vastag ajkait és formás fenekét... Le kell álnom.

Az utunk nagyrészt beszélgetéssel telt, mostanában tényleg nagyon jó a kapcsolatunk, témánk is bőven van és azt veszem észre, hogy egyre többet tudok a kis fotósról, ahogyan ő is rólam. Természetesen vannak dolgok, amiket nem tervezek a tudtára adni, például, hogy amúgy meleg vagyok és szerelmes belé, mert lehet, hogy a világból is kifutna, de néha nagyon nehéz megállni, hogy ne bámuljam úgy, mint egy angyalt és ne adódjanak gondjaim odalent.

- Melyik a kedvenc pizzád? - kérdezte, amikor beléptünk a kis étterembe.

- Songoku. - villantottam ki fogaimat.

- Akkor szerintem vehetünk is egy családi pizzát. - nevetett fel Chim, amiből arra következtettem, hogy ugyanez a kedvence. Igen, valóban nem lehet mellélőni ezzel a fajtával, főleg ezen a helyen.

Kértem magunknak egy egész pizzát, mivel itt óriás adagokat kapunk, bőven jól fogunk lakni. Leültünk az egyik eldugottabb boxba, ami az emeleten volt, és rajtunk kívül senki nem tartózkodott ott, és vártuk, hogy kihozzák a pizzánkat. Nem bírtam levenni Jiminről a szemem, ma valahogy képtelen voltam megállni, de tisztában voltam vele, hogy óvatosnak kell lennem, mert halott vagyok, ha kiderülnek a részletek.

- Hogyhogy engem hoztál? - kérdezte, amikor megérkezett az ételünk. - Úgy értem, a nap szinte huszonnégy órájában együtt vagyunk, a legjobb barátaiddal pedig csak suliban látlak. - magyarázta meg.

- Szeretnék még rengeteg mindent megmutatni. - mondtam el az igazat. - Valamikor leugorhatunk Busanba is, ha szeretnéd. - poénkodtam, de ő teljesen komolyan vette, amire egyáltalán nem számítottam.

- Rendben, akkor a hetekben elmegyünk. - jelentette ki, mire én hatszor megbántam, hogy felhoztam ezt az ötletet. Nyilván nem azért, mert nem akarok vele időt tölteni, hanem azért, mert annyi időt nem bírnék ki vele, végig tettetve, hogy a testvéremként tekintek rá. Itthon azért könnyebb, mert nem vagyunk egy szobában, a ház is tök nagy, de ott csak egymásra vagyunk utalva, a két órás útról nem is beszélve.

- Oké. - nyeltem egy nagyobbat - Megbeszéltük.

- Ne aggódj már! - csapott combomra az asztal alatt. - Csak nem lesz bajunk egy kiruccanástól. - kuncogott, én pedig komolyan mondom, hogy alig tudtam megállni, hogy ne fogjam meg az asztalon pihenő kezét, ne szóljam el magam vagy nem bámuljam úgy, mint egy szelet tortát.

Órák kérdése volt, mire végeztünk a pizzériában. Nagyon durván elbeszélgettük az időt, amit egyébként egyáltalán nem bánok, sőt, baromi boldog vagyok, hogy eljött velem és feldobta a napomat. Visszafelé menet pont naplemente volt, hiszen alapból fél háromra jöhettünk ide, illetve legalább három órát töltöttünk itt a kajára való várakozást is beleszámítva. Jimin irtó szorosan sétált mellettem, keze nem egyszer ütkötött az enyémbe ez alatt az idő alatt. Egy pillanatra megálltunk, mert Chim szeretett volna fotót készíteni a naplementéről, én viszont szerettem volna, ha ő is benne van a képben, ezért elkértem a kameráját és lőttem róla pár képet. Eszméletlenül gyönyörű volt mindegyiken, ahogy mosolygott, ahogy s távozó nap utolsó sugarai még megcsillantak hibátlan bőrén, egyszerűen nincsenek rá szavak.

- Csináljunk egy közöset is. - mondtam, de ő ellenkezni kezdett.

- Annyira szarul nézek ma ki, kérlek ne. - biggyesztette le alsó ajkát.

- Ha nálad ebben - mutattam rá - nyilvánul meg a szar, akkor minden nap szarul akarok kinézni. - közöltem vigyorogva, amire csak egy gyenge vállon csapást kaptam.

- Nem hiszlek el. - forgatott szemet, de a mosolya már ott bújkált az arcán.

- Kurva jól nézel ki. - nyaltam végig alsó ajkamon. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam megakadályozni, hogy ez a megjegyzés kiszaladjon, de vörösödő arcát látva nem is bánom, hogy kimondtam.

Elővettem a telefonom, majd a magasba emeltem, hogy mindkettőnk jól látszódjon a képen, illetve képeken, ugyanis többet is készítettünk. A legutolsónál Jimin felállt a mögöttünk lécő korlátra, és átkukucskált a fejem föltött, hogy ő tűnjön magasabbnak. Ez lett a kedvencem mind közül. Eltettem a készüléket, de ő még mindig nem volt hajlandó lemászni, ezért gyors mozdulattal húztam a hátamra, amivel ekértem, hogy felcsimpaszkodjon rám. Bevallom őszintén, rohadt jó érzéssel töltött el, hogy Jimin totálisan hozzám van simulva. Fejét a vállamon pihentette egészen hazáig, hiszen eszem ágában sem volt letenni, nem érdekelt hányan néznek furcsán és mit gondolnak rólunk. Élvezni akartam az összes pillanatát.

2020.06.06