Out Of The Blue [JIKOOK]

44. rész

Jimin szemszöge
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Május huszonötödike van, ami egyrészt csütörtököt, másrészt a holnapi indulást jelenti. Ha őszinte akarok lenni, akkor most közölném, hogy még soha az életben nem ültem repülőn, nem is gondoltam volna, hogy valaha lesz rá lehetőségem, viszont a tény, hogy holnap muszáj lesz felszállnom a gépre a családdal, kissé megrémít. Eléggé félek a magasságtól, ami amúgy sem egy előny, tekintve, hogy a fotózásért élek. Nyílt titok, hogy a fotózással foglalkozó emberek rendkívül extrém dolgokat kipróbálnak, magas, veszélyes helyekre is mennek, csak hogy biztosan kíváló képeket lőhessenek. Na igen, azt hiszem a repülés majd segít kicsit a bátorságomon, mert ez így kész katasztrófa. Én leszek az egyetlen, akinek nyugtatót kell majd adni, nehogy elájuljon vagy olyan pánikrohamot kapjon, ami miatt aztán le kell szállítani a repülőről.

Elhesegettem ezeket a gondolatokat, majd átvettem a pólóm és a nadrágom, ugyanis ma kell mennünk anya munkahelyére, segíteni. Teljes felfordulás van a cukrászdában, főleg, hogy egyszerre újítják fel és alakítják étterem- és cukrászdává a helyet. Seungheon rengeteget segít anyának, nagyon hálás vagyok neki az ő és a saját nevemben is. Nélküle nem lehetnénk most boldogak anyával, nem lehetne bennünk olyan érzés, ami azt súgja, újra teljes a család. Visszatérve a mai melónkhoz, azt hiszem a hely üzemelő részében kell besegítenünk, ami azt jelenti, hogy sütnünk kell anya receptjei alapján. Imádok minden ehhez köthető dolgot csinálni, a kérdés már csak az, hogy Jungkook mennyire lesz boldog, ha megtudja, mi a teendőnk.

Mikor elkészültem, átsétáltam Jungkook szobájába, ami nem volt zárva, úgyhogy feltételeztem, hogy bemehetek. Amint beléptem, szembesültem vele, Jungkook még csak most jutott el odáig, hogy lezuhanyozzon. Olyan gyorsan történt minden, teljesen lefagytam és ahelyett, hogy kimentem volna a szobából, jobb ötletnek tartottam rávetni magam az ágyra, hátha nem vesz észre. A kilincs fordulását, majd az ajtó nyitódását hallottam, kicsivel később pedig egy félmeztelen Jungkookkal találtam szemben magam. Nagyjából kilencmillió fokon éghettem, az arcom érezhetően lángolt és valószínűleg piros is volt, valamint az élemtáruló látvány igényesen felborította a hormonjaim között beállt rendet, így méginkább menekülni szerettem volna. Jungkook nagyokat pislogva konstatálta, hogy itt vagyok, majd önelégült vigyorral az arcán, le sem tojva, hogy egy kicseszett törülközőben van, leült mellém az ágyra.

- Milyen szép időnk van! - mosolygott, mire én dadogva ugyan, de feleltem neki.

- B-bo-bocsi én ne-nem tudtam, hogy nem vagy készen. - takartam el a szemeimet, nehogy ennél is kínosabb helyzetbe hozzam magam. Igaz, nem az első alkalom, valamint ahogy a testem reagál, normálisnak nevezhető, mivel nem éppen vagyunk idegenek egymás számára, de azért nem szerettem volna a tudtára adni, hogy egy katona megirigyelné a vigyázzállásom.

- Ne aggódj, át is ötlözöm akkor. - pattant fel, majd egy laza mozdulattal lerántotta magáról az egyetlen takaró anyagot. Az egyetlen " szerencsém " az volt, hogy nem láttam semmit, mivel időben elfordítottam a fejem. - Mostmár nem kell kitörnöd a nyakad, van rajtam ruha. - közölte pár pillanattal később, mire én rávettem magam, hogy visszaforduljak felé. Nem füllentett, tényleg fel völt öltözve, aminek kivételesen örültem, bár mozdulni nem igazán akartam innen, hiszen van egy kis gondom, ami nem ebben a percben fog elillanni, tehát valahogy meg kell oldanom a kimenetelt innen úgy, hogy Jungkook még véletlenül se tudjon semmiről.

- Király. - bólogattam. - Tényleg szép az idő. - tereltem a témát, ezzel is húzva az időt.

Jungkook még mindig szélesen vigyorogva közelebb lépett hozzám, majd egy apró puszit nyomott az orromra. Nem segít rajtam, inkább itthon akarok maradni.