Out Of The Blue [JIKOOK]

26. rész

- Annyira imádom! - szorongatta a tőlem kapott plüss polipot. Láttam, hogy nagyon nézegette a polcokat, ezért természetesen a kedvében akartam járni és megvettem a kék színű plüss állatot. - Köszönöm! - húzott hirtelen el a másik irányba, majd szoros ölelésbe vont. Már most megérte.

Jimin, ha gyerek dolgokról van szó, akkor simán tud úgy is viselkedni. Félreértés ne essék, nem idegesítő, nem ugrál folyamatosan, csak szimplán bármikor eljátszik egy játékkal, bármikor szót tudna érteni a kisgyerekekkel és voltaképpen ebben nagyon Jinre emlékeztet.. Jimin annyiban tér el, hogy tizennégynek alig menne el, mivel magyon baba arca van még mindig.

- Örülök, hogy tetszik. - húzódtam el tőle - Nem vagy éhes? - kíváncsiskodtam, ugyanis most kellene elmennünk ebédelni, ugyanakkor nekem már kilyukad a gyomrom.

- De, van még szendvics? - pillantott fel rám bizakodón, mire megráztam a fejem.

- Étterembe megyünk. - kacsintottam rá, ő pedig egyből lehajtotta a fejét és csak követett.

Betértünk egy kisebb, de annál otthonosabb helyre, ahol azt hiszem, már jártam. Ha az emlékezetem nem csal, akkor nagyon finom ételeket szolgálnak fel itt, úgyhogy nem fogunk éhen maradni. Leültünk az egyik asztalhoz, nem olyan messze a konyhától, így érezhettük a finom ételek kiszűrödő illatát. Jimin megállás nélkül lapozgatta az étlapot, néha várt és elgondolkdott, de sokáig nem jutott dűlöre. Attól függetlenül, hogy hónapok óta velünk laknak, ő még mindig nem szokott hozzá ehhez az élethez, amit megértek, viszont próbálom átnevelni arra, hogy kérjen nyugodtan, amikor csak szeretne.

Nem sokkal később a pincér felvette a rendeléseinekt, mi pedig onnantól kezdve csendben vártunk, egészen addig, amíg meg nem érkezett egy anyuka a kislányával. Jimin kíváncsian figyelte a négy év körüli kislányt, míg én azon gondolkoztam, hogy miért bámul minket már két perce. Körbepillanottam, ez által megláttam, hogy nincs több hely az étteremben, ezért felajánlottam, hogy üljenek hozzánk. Az anyuka nagyom fiatal, maximum huszonhatnak nézném, bár lehet, hogy sokat mondok. Beleegyeztek, hogy csatlakozzanak hozzánk, így Jimin átkerült mellém, ők pedig velünk szemben foglaltak helyet.

- Sziasztok, Hyesoo vagyok, ő pedig Lia - Mutatkozott be a saját, illetve a lánya nevében. - Köszönjük a helyeket. - hajolt meg, mire én csak elmosolyodtam.

- Park Jimin - mutatkozott be a mellettem ülő.

- Jeon Jeongguk - biccentettem, de még mielőtt témába kezdhettünk volna, megérkeztek az ételeink. A pincér most az ő rendelésüket írta fel a kis papírlapra, aztán el is sietett az asztalunktól.

Jól emlékeztem, a kaja kiváló volt, látszólag Jiminnek is elnyerte a tetszését, aminek nagyon örültem. Az egyetlen zavarónak titulálható tényező az volt, hogy itt a megszokott székek helyett boxokban ülünk, ami annyit jelent, hogy vészesen közel kerültünk egymáshoz az öcsémmel.

- Ne haragudjatok, ha esetleg udvariatlan leszek - szólalt meg a velem szemben ülő, mire mindketten felkaptuk a fejünket. - Ti együtt - mutogatott felváltva rá és rám, ami miatt az én arcom vörösebb lett, mint egy paradicsom, és ez fel is tűnt Hyesoonak, de hála Istennek, nem tette szóvá.

- Nem, mi csak - vágtam közbe.

- Valójában testvérek vagyunk. - segített ki Jimin, akinek szintén vöröses árnyalatot vett fel az arca.

Hyesoo arcán láttam, hogy leesett neki a szitu, még be is harapta az alsó ajkát, illetve amolyan visszafojtott vigyorral hajtotta le a fejét. Remek emberismerő lehet, ha ilyen hamar rájött az egészre, ugyanis nem szokásom kimutatni. Lehet, hogy a közös kajálás miatt is tűnt fel neki, viszont Jinékkel is mentem már mindenhova és ott senki sem kérdőjelezte meg ezt.