Out Of The Blue [JIKOOK]

34. rész

Összeszorított ajkakkal, remegő végtagokkal rontottam be a szobámba, amikor hazaértem és még véletlenül sem vártam meg az utánam rohanó Jimint. Nem akartam erről többet hallani, nem akartam látni l, ahogy azok ketten megeszik egymást, csak egy dolgot akartam, de azt piszkosul.
Kiszeretni Park Jiminből. Bármennyire szeretnék, képtelen vagyok haragudni rá, máshogy nézni rá. Nem tudok ellenállni neki és attól tartok, hogy soha nem is fog sikerülni.

- Jungkook, kérlek! - kopogtatott szüntelenül az ajtómon. - Engedj már be!

Nem törődve a folytonos dörömböléssel és kiabálással, az asztalomhoz sétáltam, ahol egyből a laptopomat céloztam meg. Eddig nem igazán törődtem a Busanban lévő egyetemmel, viszont mostmár utána kéne néznem ennek is. Nem fogom magam tönkretenni, ennyire én sem vagyok hülye. Mindkettőnknek, sőt, az egész családnak jobb lenne, ha mi ketten a lehető legkevesebbszer találkoznánk egymással, és ez most pont kapóra jöhet.

- Mi folyik itt? - hallottam meg hirtelen apa hangját, így egy cifra káromkodás után felálltam és az ajtóhoz sétáltam, majd kinyitottam azt.

- Semmi, csak át kell néznem pár dolgot holnapra. - mosolyodtam el a leghihetőbben, de mégsem úgy sült el, ahogyan én azt elterveztem.

- Igen, az öcséd biztosan ezért veri az ajtód öt perce. - fonta össze karjait a mellkasa előtt, én pedig gondosan ügyeltem arra, hogy ne nézzek Jiminre. - Min balhéztok egyfolytában, fiúk? - kérdezte ijesztő komolysággal az arcán.

Nagyot nyeltem, mielőtt belekezdhettem volna a kisebb-nagyobb hazugságok regélésébe, viszont Jimin kapott az alkalmon, és azonnal elmormolta apának, hogy ne aggódjon, majd mi ketten megoldjuk, csak engedjem be őt a szobámba. Apa természetesen egyetértett vele, mivel szerinte mindig az a legfontosabb, hogy a családon belül béke legyen, illetve nyugalom.

Apa bólintott, Jimin pedig rögvest bent termett a szobámban. Magamban szitkozódva, valamint imádkozva egy égi csodáért, az ablak alatt lévő kis kuckómhoz mentem, majd helyet foglaltam. Jimin földre szegezett tekintettel követett egészen a székemig, ahol meg ő foglalt helyet.

- Hallgass meg, kérlek. - motyogta, mire én bólintottam egyet, hiszen úgysem lenne más választásom jelen pillanatban. - Figyelj, én nagyon sajnálom, hogy nem szóltam, csak - akadt el egy másodpercre, ahol én közbe is szóltam.

- Csak? Tudod mennyit agyaltam, hogy mi lehet velem a baj? - kérdeztem felháborodva - Azt hittem bizonytalan vagy, aztán azt, hogy azért, mert testvérek vagyunk -ami hozzáteszem, hogy még mindig így van - De mostmár tudom, hogy csak szimplán nem vagyok elég jó neked. - zártam le a mondatom.

- Nem erről van szó. - közölte halkan.

- Hanem? Jimin, a napnál is világosabb, nem is értem miről vitatkozunk még. - ráztam meg a fejem, majd az ajtóhoz sétáltam, amit aztán ki is nyitottam neki, ezzel célozva a távozásra. Nincs szükségem erre, neki pedig pláne nincs, úgyhogy átmehet a szobájába, hívhatja a barátocskáját és azt csinálhat, amit csak akar.

Én pedig elköltözöm, ahogy alkalmat találok rá.

Lehjatott fejjel, halkan szipogva sétált ki a szobámból, egyszer sem nézett fel rám, az utolsó szavait is alig hallottam, amiket még azelőtt mondott, hogy becsuktam volna az ajtót. Nem akartam különösebb figyelmet tulajdonítani neki, de mégsem tudtam elterelni a gondolataimat róla. Én elhiszem, tudom is, hogy egy ember lehet végtelenül zavarodott és bizonytalan, de mindenre van ésszerű magyarázat. Sosem mondja el a teljes igazságot, sosem beszél nyíltan az érzéseiről, így soha sem fogom tudni, hogy hogyan tovább. Illetve de, mivel én leszek az, aki ennek egyszer és mindenkorra véget vet.

Visszaültem a laptopomhoz, aminek a képernyőjén már ott virított a busani egyetem logója, illetve neve. Mindig is tetszett ez az iskola, de nem igazán terveztem volna elköltözni, sem órákat vonatozni/kocsikázni itthonról, hogy aztán fél kilencre, ugyanis ott ekkor kezdődik a tanítás, odaérjek. Jobb dolgom is lenne, több időt is meg tudnék spórolni, ha mégis az itteni egyetemet választanám, de nem akar rávinni a lélek, hisz Jiminnel csak romlik a helyzet. Az első ember, akit tényleg teljes szívemből szeretek, ő. Ő az, akiért még egy családot is háttérbe helyeznék, mégsem lehet egyszer az életben szerencsém. Jól gondolkodik, helyesen cselekszik, csak nagyon, nagyon fájnak ezek a cselekedetei. Yeonjun rendes srác, habár a féltékenységem őt sem szíveli, de legalább tudom, hogy nála jó kezekben van és lesz is.
Nem tudom mihez hasonlítani a bennem kavargó érzéseket. Szerettem volna mindent megadni, új dolgokat mutatni Jiminnek, amiket ki tudja, talán már Yeonjun el is intézett. A gondolatától is felfordul a gyomrom.

- Nem is tudtam, hogy Busanba szeretnél tovább tanulni. - hallottam meg egy mély hangot magam mögül. Megfordultam, hogy biztosra menjek, nem csak képzelődöm és tényleg apa áll mögöttem, ki tudja mióta.

- Elgondolkodtam rajta. - feleltem meg-megremegő hangon, ugyanis a teljes idegösszeroppanás szélén álltam pillanatnyilag. - Nem tudom igazából. - tettem hozzá gyorsan.

Apa kissé kételkedve pillantott le rám, én pedig beharaptam az alsó ajkam, ugyanis rendkívül zavarban éreztem magam, amiért  nem szóltam neki a hirtelen döntésemről. Apa mindig, mindent megtett azért, hogy nekem jó legyen, amiért rosszul is érzem magam, hogy nem jött össze. Hiába, túl sokszor gondoltam a régi, anyával kapcsolatos dolgokra, na meg arra, hogy az egyetlen gyerekük is el lett baszva. Megérdemelte volna, hogy beavassam a sulis ügyeimbe, de mégsem tettem, és eléggé bánom mosmár, hiába nem hoztam meg a végső döntést.

- Látom, hogy valami nincs rendben. - sóhajtott fel, majd leült az ágyam szélére, mire én megfordultam a székemmel, a laptop lehajtását követően.

- Nem igazán értünk egyet Jiminnel. - szaladt ki a számon anélkül, hogy harapófogóval kellett volna kihúznia belőlem. - Mások vagyunk és fura ez az egész testvér dolog, úgyhogy ja. - magyarázkodtam, füllentettem, ami csak eszembe jutott.

- Tudod fiam, egy dologért nagyon hálás vagyok. - mosolyodott el váratlanul. - Teljes mértékben rám hasonlítasz, nem pedig anyádra. - magyarázta meg az előző kijelentését, habár még mindig nem értettem, hogy mire is akar kilyukadni.

- Tessék? - kérdeztem.

- Nem tudsz hazudni. - felelte.

Leesett az állam, még a vér is megfagyott az ereimben, ahogy ezt kimondta és tényleg tartottam tőle, hogy valamire sikerült rájönnie. Nem bírtam reagálni, egy árva szó nem jött ki a számon, amin ő jót szórakozott, majd tovább folytatta a mondanivalóját, amiért pedig én voltam hálás, hiszen képtelen lettem volna még egy ideig szóhoz jutni.

- Nem erőltetem. - jelentette ki, miközben kezeit védekezőn a mellkasa elé emelte. - Viszont gondolkodj még ezen az iskola témán. Mindent meg tudunk oldani együtt, remélem tisztában vagy vele. - döntötte oldalra a fejét, hogy magára vonja a tekintetem, mivel én már percek óta a szőnyeget pásztáztam.

Aprót bólintottam, ő pedig felállt és kiment a szobámból. Csak az ajtó csukódását hallottam, mert másra nem tudtam figyelni. Annyira hülyén érzem magam, mégsem mondhatom el neki az igazságot. Hogyan mondhatnám? "Szia apa, beleszerettem a mostohaöcsémbe, de balul sült el, ezért elmennék világgá." Hogyne, azt lesheti. Inkább megkímélem ettől.

Lefeküdtem az ágyamra és a plafont kezdtem bámulni, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat. Nem kis dologba készülök belevágni, ezáltal rettentő figyelmesen és pontosan kell átrágnom magam ezen. Őszintén? Nem akarok elmenni, de hol számít már, hogy mit akarok? Sehol. Sehol, ezért muszáj elmennem.

2020.08.13.