Sötét szerelem

Draco, gyere...

Kicsit később a többiekkel együtt sétáltunk a romok között. Túlélőket, sérülteket, halottakat kerestünk. Draco keze szorosan fonódott a derekam köré és segítette minden lépésemet.

-Draco... - szóltam a fiúhoz, aki azonnal megállt és aggódva nézett végig rajtam.

- Rosszul vagy? Baj van? – kérdezte.

- Igen csak... Te jól vagy? – kérdeztem tőle kissé kétségbeesve. A fiú halványan elmosolyodott.

- Jól leszek Rose. Csak megijedtem, hogy elveszítelek. – válaszolta őszintén és lágyan megcsókolt.

- Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen. – viccelődtem, mire megforgatta a szemét, de láttam, hogy ő is mosolyog. És akkor előre néztem a romok között. A mosoly lefagyott az arcomról, pont ahogy Draconak is miután követte a tekintetemet.

- Visszajöttek. – suttogtam, majd realizáltam, hogy szólnom kell a többieknek. – Visszajöttek! – kiáltottam és mindannyian kisiettünk a a bejárathoz. Vagyis, oda ahol egykor a bejárat volt. Neville egyedül állt és riadtan nézett vissza a halálfalók seregére. Folyamatosan fürkésztem az egyre közeledő tömeget, majd észrevettem a hatalmas félóriást, aki gondolataiba mélyedve cipelt egy alakot a kezében.

-Ki az ott? Kit hoz Hagrid? – kérdezte Ginny rettegve.

- Harry Potter meghalt. – mondta diadalmasan Voldemort. Ginny fájdalmasan felüvöltött és apjának kellett lefognia őt, nehogy butaságot csináljon.

- Ostoba! – kiáltotta a rettegett férfi. Mindenki arcán félelem tükröződött. A mardekárosok akik mellénk álltak, halálfélelemmel néztek vissza a szüleikre, akik Voldemort mögött álltak. – E perctől fogva a vezér akiben hisztek, én vagyok. – mondta, mire apám védelmezően mellém állt és elém tette a kezét. Halálfalók nevettek fel és miközben elöntötte testemet a méreg, végignéztem rajtuk. Anyám az első sorban állt és engem figyelve nevetett. Őrjöngött inkább. Kezemet rászorítottam a pálcámra és hihetetlen erős szél kezdett fújni, amint hagytam, hogy érzelmeim eluralkodjanak rajtam. Draco megnyugtatóan szorította meg a kezem, de mind hiába. A saját anyám meg akart ölni és ezt nem fogom annyiban hagyni, ahogy ő sem.

- Itt az ideje, hogy ki-ki színt valljon. – Voldemort a magasba emelte a kezét és végignézett rajtunk. – Gyertek és álljatok közénk... Vagy meghaltok. – Senki nem mozdult. Inkább választom a halált még egyszer, de nem állok közéjük.

- Draco. – szólt Lucius. Az ereimben megfagyott a vér, amint ránéztem a fiú kétségbeesett arcára. Draco egy hatalmasat nyelt és szemeivel a mellettünk állókat nézte, mintha csak arra várna, hogy okot adjanak a maradásra.

- Draco, gyere. – szólalt meg Narcissa is. A fiú előrébb helyezte egyik lábát.

- Draco erősebb vagy náluk. Itt a helyed mellettünk. A családoddal. – mondtam neki halkan.

- Draco le tudod ezt győzni. – szólalt meg apám is.

- Jobb vagy ennél. – szólalt meg George hangosan, nem törődve azzal, hogy Voldemort hallja-e vagy sem

- Mi szeretünk téged, a családunk tagja vagy! – kiáltotta Fred, mire a fiú szemébe könnyek szöktek. Azonban elengedte a kezemet és előrébb lépett. Döbbenten néztem rá és utána akartam nyúlni, de apám lefogott.

- Nem. – szólalt meg a fiú és megállt az első sorban. Ohh hála Merlinnek. – Nem megyek. Itt vannak a barátaim! A családom! Ők szeretnek és elfogadnak és támogatnak! Sosem akarták, hogy más legyek és ismerik milyen vagyok igazából. – kiáltotta. Soha nem voltam még ennyire büszke rá és ahogy a többiekre néztem ők is megkönnyebbülve mosolyodtak el. De Voldemortnak más tervei voltak.

- Hát jól van akkor. – mondta és felemelte a pálcáját. Egy másodperc tört része alatt üvöltötte el a halálos átkot. Sikítva próbáltam kitépni magam apám kezei közül, de ő nem engedett. És akkor olyan dolog történt, amire senki nem számított. Dracot éles, fehér fények vették körül, ami magába nyelte a zöld fényeket. A fiúnak semmi baja nem volt. Csukott szemmel állt ugyan ott, ahol eddig. Egy árva karcolás nélkül.

- Itt mindenki halhatatlan? Mi a fasz? – szólalt meg Maeve, én pedig elnevettem magam.

- Védő bűbájt tettem rá. – mosolyogtam hitetlenkedve. Fred erre rám emelte a tekintetét.

- Nem lett volna egyszerűbb rám is ilyet tenni, ahelyett hogy meghalsz?! – kiáltott rám.

- Ebben mondjuk van némi logika. – mondtam.

- CSENDET! – kiáltotta Voldemort mérgesen. Azonnal befogtuk a szánkat és Draco visszasétált mellém, büszkén kihúzva magát, majd adott egy puszit a fejem tetejére.

- Köszönöm. – suttogta. Valaki megmozdult. Előre néztem és néztem, ahogy Neville előrébb biceg.

- Mi a szart csinál ez? – kérdeztem.

-Nem számít, hogy Harry meghalt. – mondta a fiú. Arca véres volt, ruhája csupa kosz. Kimerülten szólt, de harciasan. – Sokan meghaltak. Barátok, rokonok. Igen. Elvesztettük Harryt. De akkor is velünk van, idebent. – mutatott a szívére és felénk fordult. – Ahogy Remus és Tonks. Rose és Draco feláldozták volna az életüket is! Nem haltak meg és nem szenvedtek hiába! De te úgy fogsz! – kiáltott Voldemortra a fiú. – Mert tévedsz! Harry szíve értünk dobogott. Mindnyájunkért! Még nincs vége! – és mintha csak erre várt volna a fiú, Harry legördült Hagrid karjaiból.

-Potter! – Kiáltotta a mellettem álló szőke fiú. Draco odadobta neki a pálcáját és Harry azonnal támadni kezdett vele. A halálfalók egy része elmenekült, a többiek azonban támadni kezdtek. A harc újra elkezdődött.