Sötét szerelem

Hát elkezdődött

- Blaise, mi lesz most veletek? – kérdeztem tőle séta közben.

- Nem tudom. Azt hiszem ideje nekünk is választanunk. – mondta és a többi ház mellé csapódtunk. Ismerős arcok pillantottak vissza rám és a szemem sarkából láttam, hogy a Carrow testvérek a lépcsőn állva kémlelik a diákokat. Nem mertem felnézni rájuk, de tudtam, hogy észrevettek engem.

- Rose. – szólalt meg egy hang mellettem. Oldalra se kellett néznem, hogy tudjam ki került mellém.

- Harry. – üdvözöltem én is a fiút.

- Tudod, ma lehet meghalunk. – mondta a fiú.

- Mondj újat. – nevettem kellemetlenül.

- Nem kérhetem, hogy bocsáss meg nekem mindenért ezt tudom jól. De szeretném ha tudnád, hogy sajnálom. – mondta őszintén és megszorította a kezemet. Lenéztem a kezére és a bátyámra gondoltam.

- Megbocsátok, Harry. – válaszoltam végül a fiú legnagyobb döbbenetére. – Csak kérlek öld meg Voldemortot. – mondtam, mire ő is elnevette magát és bólintott. A fiú tovább ment Ginny mellé mi pedig felsorakoztunk a sötét nagyterembe. A Carrow testvérek Piton oldalánál álltak, a fekete hajú férfi pedig a szokásosnál is komorabb fejjel nézett végig rajtunk.

- Sokan nyilván nem is sejtik miért hívattalak ide titeket ilyenkor. – tartott egy kis szünetet, de a diákok arcán nem fedezett fel érzelmeket. – Tudomásomra jutott, hogy az este folyamán Roxmortsban látták Harry Pottert. – mondta hihetetlen lassúsággal, a diákok pedig hitetlenül súgtak össze. Óvatosan Harry felé pillantottam, aki megnyugtatólag nézett vissza rám.

- Mármost, ha tanuló, vagy tanár segíteni próbál Potternek. Az illető büntetése pont olyan súlyos lesz, mint amilyen súlyos a tette. – folytatta a férfi én pedig körbenéztem a teremben. A tanáraink arcán kétségbeesés látszott, a diákok pedig nem tudták mit tegyenek. Némán könyörögtem, hogy ne adja ki senki a fiút. Ám a néma diákok közül hirtelen előlépett a szemüveges fiú leleplezve saját magát.

- Úgy fest, a szigorú védelmi intézkedései ellenére, biztonsági problémával küzd Igazgató úr! – mondta a fiú flegmán. Ekkor kinyílt az ajtó és a velem együtt érkező emberek jelentek meg az ajtóban kiegészülve Ronnal, Hermioneval és Fleur és Bill párosával. Rámosolyogtam az ikrekre, akik egyből kiszúrtak engem, majd Harry felé fordultam.

- Hogy mer a helyére állni? – kiáltotta Piton felé. Szemében tombolt a düh, de próbálta visszafogni magát. – Mondja el mit tett! A szemébe nézett annak az embernek aki bízott magában és megölte őt! Mondja el! – kiáltotta.

- Ez az Harry, mond meg neki! – suttogtam és diadalmasan ökölbe szorítottam a kezem. Piton azonban pálcát rántott a fiúra, elé viszont azonnal beállt Minerva és védelmezni kezdte a fiút. Piton egy pillanatra megállt, majd eltökélten támadni kezdett. A professzor asszony kitartóan küzdött és sikeresen elüldözte az igazgatót. Üdvrivalgásba törtünk ki és miközben az asszony fényt varázsolt a sötét terembe, én odaszaladtam az ikrekhez.

- Végr... - kezdtem de egy sikoly félbeszakított. A teremben hideg fuvallat szált végig és újra sötét lett. Sikítások hallatszottak a terem több részéből is, mi pedig értetlenül forogtunk amíg meg nem hallottuk.

- Tudom, hogy sokan közületek harcolni akarnak. – szólalt meg a rettegett hang. – Ostobaság harcolnotok. Adjátok ki Harry Pottert. Adjátok ki, s akkor senkinek nem esik bántódása. Egy órát kaptok. - mindenki Harryt nézte. Kétségbeesett arcok néztek vissza rá, de senki nem mozdult. Senki kivéve egy embert.

- Nem hallottátok? Fogjátok le! – kiáltotta Pansy. Csalódottan néztem vissza rá és Ginnyvel Harry elé álltunk védelmezően. Többen is követni kezdték a példánkat és szikla szilárdan álltunk, miközben farkasszemet néztem a lánnyal akik évek óta a barátnőm volt.

- Mászkáló diákok! Diákok a folyosókon! – rohant be a gondnok, mire akaratlanul is elröhögtem magam.

- Ez nem normális. – nevettem halkan, mire az ikrek is röfögésszerű hangokkal próbálták visszafogni a nevetést. Persze, most nincs helye nevetésnek, de azért valljuk be, ez az ember nevetséges.

- Ott van most a helyük, maga sültbolond! – kiáltott rá a tanárnő, mire még jobban nevetni kezdtem. A gondnok gyilkos pillantásokat lövellt felém, de leesett neki is, hogy ezt elcseszte. – Mindazonáltal jó időpontban érkezett. – mondta és közelebb lépett Pansy felé. Összevontam a szemöldököm és kiálltam a tömegből.

- Kérem vezesse ki miss. Parkinsont és a többi mardekárost a teremből. – mondta, mire elkiáltottam magam.

- Nem! – mondtam és döbbent csend szállt a teremre. McGalagony felvont szemöldökkel nézett rám.

- Valami gond van? – kérdezte a nő.

- Igen van! Maga igazságosnak tartja magát és bölcsnek asszonyom ez a baj. – nevettem el magam idegesen és széttártam a karjaimat. – Úgy gondolja igazságos minden mardekárost egy kalap alá venni Parkinson miatt? – néztem harciasan a szemébe, mire gondolkodóba esett. A többiek felé fordultam és hangosabban kezdtem beszélni.

- Annyira elegem van abból, hogy szinte mindannyian utálkozva beszéltek rólunk és gonosznak állítotok be minket! Ítélkeztek és történeteket találtok ki pedig nem is ismertek minket. Sőt meg sem próbáltok megismerni minket, hiszen könnyebb utálkozni nem? – fakadtam ki és láttam, hogy többen lehajtják a fejüket.

- Belegondoltatok miken kell keresztülmennünk miattatok? Mi csak egymásra számíthatunk, mert ti kiutáltatok minket! A tanárokkal együtt! – fordultam vissza a tanárnő felé. – Szerintem ideje változtatni és bizalmat szavazni. Esélyt adni nekünk, hogy megmutassuk kik vagyunk, vagy kik akarunk lenni. – mondtam és most mellém álltak többen is támaszul.

- Aki itt akar maradni az iskola védelmében, az megteheti. – mondta végül a nő. Hosszas gondolkozás után Monstro és Pansy elindultak az ajtó felé és várakozóan néztek a többi mardekárosra, ők azonban nem mozdultak meg. Büszkén kihúztam magam és végignéztem a teremben lévőkön.

- Mi döntöttünk. Mi nyitunk felétek és mi itt vagyunk harcolni. Már csak nektek kell változtatni. – mondtam, erre pedig váratlan üdvrivalgás tört ki. Más házak diákjai mentek oda a mardekárosokhoz bocsánatot kérni és tanácsokat kérni a lefegyverző igékhez, majd Harry dologra intett minket. Mindenki rohanni kezdett az iskola különböző pontjaira. Én Neville mellé szegődtem és megbeszéltük, hogy Finnegan, ő és én berobbantjuk a hidat. Közösen rohantunk az említett helyszín felé és minél hamarabb igyekeztünk rendbe tenni mindent. A fejünk felett halványan növekedett egy pajzs, ami befedi az egész iskola területét, a híd másik végénél pedig tehetetlen halálfalók néztek vissza ránk. Neville az iskolától távolabbi végnél dolgozott, Finnegan középen, én pedig a másik végnél. Amikor befejeztük kiáltottunk egymásnak és Finnegan elindult felém, ám Neville a helyén maradt. Feszülten figyeltem a fiút és az eseményeket, szinte teljese kizárva a külvilágot. Sötét volt és hideg szél fújt. A levegőben szinte tapintani lehetett a feszültséget és mindannyian lélegzetünket visszafojtva álltunk és figyeltük az eseményeket.