Sötét szerelem

Összeomlás

Haza utaztam amíg a szüleim a bátyám temetését szervezték. Pár nap volt hátra csak a Roxfortos évünkből, de nem bírtam visszamenni. Nem tudok mások szemébe nézni. Tudom, hogy nem Harry hibája, de ő hívott oda minket, ő sodorta bele a bátyámat ebbe az egészbe és ezért akaratlanul is de haragudtam rá. 

Az első két napon nem tudtam aludni semmit. Megállás nélkül sírtam és üvöltöttem, miközben a közös képeimet néztem a bátyámmal. Egész nap a sötét szobában ültem, a bátyám egyik pulóverében és csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak én haltam volna meg helyette. Anyám nem beszélt senkivel, csak akkor szólalt meg, ha valaki betette a lábát a bátyám szobájába, akkor viszont sikított. Apám pedig ivott. Sokat. És amikor már nem tudott többet inni ő is sírni kezdett. A családunk mélységesen gyászolt és senki nem tudta feldolgozni a történteket. 

Meg akartam halni. Utána akartam menni, hogy ne legyen egyedül. Kitudja hova került. Mi van ha egyedül van és fél? Mi van, ha rossz ott neki? Hiányzott a bátyám, a legjobb barátom, a támaszom, a bizalmasom. Őt szerettem a világon a legjobban és most nincs többé. Enni sem tudtam. A nagyszüleink hozzánk költöztek egy időre, hogy átsegítsék a családunkat ezen a tragédián, de semmi haszna nem volt. Nagyi minden nap többször is feljött ételt hozni a szobámba, de mindig érintetlenül vitte el. Egy idő után záró varázst raktam a szobámra, hogy senki ne tudjon bejönni. 

Hajnal megszámlálhatatlan sok levelet dobott be az ablakomon. Egy ideig kopogott rajta, de sosem keltem fel elvenni a levelet, így csőrével résnyire nyitotta az ablakom és a kis résen csúsztatta be a leveleket, amik a földre potyogtak. Dracoval azóta nem beszéltem, hogy aznap eljöttem a gyengélkedőről. Nem érdemli meg, hogy ennyire kizárjam, de ha rá gondoltam mindig az jutott eszembe, hogy a bátyám a halála előtt barátságot kötött vele. Nate annyira jó ember. Volt...

Némán feküdtem a sötét szobámban, könnyeim napok óta csorogtak az arcomon. Halk kopogást hallottam az ajtómon.

-Rosie! Kis unokám... Kérlek gyere le egy kicsit, látogatód van. – mondta papa de nem mozdultam meg. Nem akartam beszélni senkivel. Nem akartam látni senkit aki nem a bátyám. Valami mégis rávett arra, hogy felkeljek és lemenjek. Még mindig Nate pulóvere volt rajtam, egy melegítőnadrágjával. Felvettem egy papucsot és könnyes szemmel lebotorkáltam a lépcsőn. Úgy nézhettem ki mint egy szellem és őszintén, úgy is éreztem magam. Semmit nem éreztem, csak a hatalmas űrt. Nate halálával elveszett a lényem egy darabja és nem hinném, hogy ezt az űrt bármi be tudná tölteni. A földszintre leérve hallottam, ahogy anyám a szobájában sír, oldalra nézve pedig apámat láttam, aki tenyerébe temette arcát, előtte pedig egy üveg whisky hevert üresen. A nagyszüleim egy halvány mosollyal üdvözöltek és ránéztek a vendégünkre. Lassan én is oda fordítottam a szemem és egy ismerős arc köszönt vissza rám. A magas, szőke fiú fal fehér arccal nézett vissza rám, arcán tele aggodalommal. Feltételezem tudott a bátyám haláláról, hiszen a családom kiküldte a temetési értesítőt. Aminek napja holnap lesz. Draco némán odalépett hozzám és meg akart ölelni, de én hátrébb léptem. Éreztem, hogy torkomat megint fojtogató érzés fogja el. Ha most megölel, megint bőgni kezdek.

- Rosie, kísérd fel az úriembert az emeletre kérlek. – mondta a nagymamám, utalva apám és anyám nem túl jó állapotára. Nem mintha én jobban lennék nagyi, nem akarok látogatókat hát nem tűnik fel? El kellett volna küldened! Magamban kiabáltam szegény nővel pedig ő csak jót akart nekem. Némán elindultam az emeletre, egyszer hátrapillantva, hogy meggyőződjek róla, hogy Draco követ engem. Beérve a szobába becsuktam az ajtót és leültem az ágyra. Magam elé meredtem és belemerültem a gondolataimba. Vajon a bátyám figyel engem? Vajon vigyáz rám még mindig? Nate, ha hallasz engem, sajnálom! Annyira sajnálom!

- Ro! Hallasz engem? – kérdezte a lehető legfinomabban a fiú és alig érezhetően a kezemre tette a kezét, de az érintésétől odébb ugrottam egyet. Döbbent arckifejezése láttán újra könnyek szöktek a szemembe, de már nem tudtam visszafogni őket.

- Sajnálom. – mondtam. A fiú vállai lejjebb ereszkedtek, arcára kiült a fájdalom. Leült mellém az ágyra és felemelte kezét, hogy átkaroljon, de megállt és engedélykérően pillantott rám. Némán bólintottam egy aprót mire a fiú átkarolt és magához húzott.

- Írtam neked Rose. Többször is egy nap. – mondta, mire a földön heverő kupacra mutattam. – Rosie, kérlek beszélj velem. Ne zárj ki! – kért keservesen, mire tenyerembe temettem az arcom és sírni kezdtem. A fájdalom megint egyre erősebb és erősebb lett. Draco bemászott az ágyba és magához húzott engem is. Ráfektetett mellkasára és átkarolva szorosan magához húzott. Nem érdekelte, hogy egyre jobban ázik át a pólója a könnyeimtől, nem érdekelte, hogy egyre hangosabban sírok, nem érdekelte, hogy ilyen borzalmasan nézek ki. Csak szorított és a hajamat simogatva suttogott.

- Sírj csak Rosie, én itt vagyok veled. Sosem hagylak magadra megígérem. – mondta, mire felnéztem rá.

- Sosem tudhatod mi fog történni! Nem ígérhetsz olyat amit nem fogsz tudni betartani! – mondtam nehezen lélegezve.

- Angyalom, igaz, hogy sosem lehet tudni mi fog történni, de azt tudom, hogy bármi történhet a világban és velünk, én melletted leszek. Ameddig világ a világ. – mondta én pedig a mellkasába fúrtam az arcom. A sírás egy idő után elkezdett enyhülni, de Draco továbbra is karjai között tartott engem.

- Annyira hiányzik, Draco. – mondtam ki ezeket a szavakat először hangosan.

- Tudom Drágám, tudom. – simogatta a hajam. – Mit szólsz hozzá, ha most elmegyünk fürödni, azután pedig csinálok neked egy forró csokit. – kérdezte. Nem tudom miért, de a kérdésre újra rázni kezdett a sírás. Nem tudtam befolyásolni az egészet. Eszembe jutott hányszor ittunk forró csokit a bátyámmal amikor valamelyiküknek rossz kedve volt. Bólintottam egyet, és Dracoval bementünk a szobámból nyíló fürdőbe. A fiú leültetett a wc-re, majd megengedte a forró vizet a kádba. Visszament a szobámba és hozott nekem tiszta ruhát, mire ránéztem.

- Nem vehetném fel Nate pulcsiját? Csak még egy kicsit. – mondtam, mire arcán megláttam a szomorúság jeleit és együtt érzően bólintott. Amíg folyt a víz a kádba átmentünk Nate szobájába a lehető leghalkabban. Nem akartam még jobban felzaklatni anyámat. Beléptünk a szobájába és Draco kivett egy piros griffendéles pulcsit a bátyám szekrényéből. Amíg ezt tette én leültem az ágyára és kezembe vettem egy képet, ami az éjjeliszekrényén volt. Freddie és Georgie ötlete volt, hogy csináljunk egy olyan képet, ahol a fiúk a karjukba kapnak engem, majd a magasba dobnak. A mozgó kép tökéletesen örökítette meg a fiúk vihogó arcát, és az én kétségbeesett sikolyom, ami a levegőben nevetésbe vált. Nate imádta ezt a képet. Összeszedtem még pár dolgot a szobájából és elhatároztam, hogy azokat az ikreknek fogom adni emlékül, hogy a bátyám mennyire szerette őket. Mi négyen egy igazi kis család voltunk, hiába voltak más szülei az ikreknek, és hiába voltak kezdetben más érzéseink Freddel, mi négyen testvérek voltunk. Dracoval visszamentünk a fürdőbe. A fiú elállította a vizet és felém fordult.

- Szabad? – kérdezte a rajtam lévő ruhákra mutatva. Némán bólintottam, mire Draco finoman elkezdett levetkőztetni. A mozdulatsorban nem volt semmi vágy, sem szexualitás. Szimplán törődés és szerelem. A fiú lehúzta rólam a nadrágot és a bugyim, majd felemelte a karjaimat és kibújtatott a bátyám pulóveréből. Ő is levetkőzött majd segített belemászni a kádba. A víz kellemesen meleg volt és igazán jól esett. Draco mögém ült és egy szivaccsal elkezdte megmosni a hátamat és a hajamat. Finom mozdulatokkal ért hozzám, néha csókot lehelve vállaimra.

- Draco. – mondtam erőtlenül.

- Igen szerelmem? – kérdezte, nem tudva mire számítson.

- Sajnálom, hogy eltűntem. Nem akartalak megbántani. Csak szükségem volt egy kis egyedüllétre. – sírtam el magam.