Sötét szerelem

A búcsú

Több évig éltünk kint Romániában és őszintén imádtuk minden percét. Aztán egy nap csodálatos hírre derült fény. Várandós lettem. Draco majd' kicsattant az örömtől, amikor elmondtam neki, hogy pozitív lett a teszt. Azonnal a levegőbe emelt és nevetve megpörgetett, majd azonnal letett és az akkor még lapos pocakomhoz hajolt.

-Ne haragudj Drágám, hogy összeráztalak! – simította meg a hasam.

Közösen arra a döntésre jutottunk, hogy szeretnénk, hogy a gyerekünk a Roxfortba járna, így amikor három hónapos terhes voltam, visszaköltöztünk az apám házába. De ott sem maradtunk sokáig, ugyanis Narcissa és apám ajándékot vettek nekünk. Egy saját házat félúton a két család háza között. A beköltözéssel sem volt semmi problémánk, egyetlen egy dolgon kívül. A leendő nagyszülők berendezték az egész házat, a gyerekszobát is beleértve. Azonban az egy kis átalakításra szorult, ugyanis ikreink születtek. Én és Draco is munkát kaptunk a Londoni minisztériumban, aminek már Hermione Granger volt a vezetője. Legnagyobb meglepetésemre, nem volt egy cseppet sem ellenséges velünk, sőt békét ajánlott, amit szívesen el is fogadtam. Megkaptam anyám régi munkáját, míg Draco a romániai minisztériumban tett kitűnő munkája révén miniszter helyettes lett. Rémesen büszke voltam rá és hálás voltam Hermionenak, hogy felnőttként tudjuk kezelni a múltbeli problémáinkat.

Scorpius Hyperion Malfoy és Jonathan Edward Malfoy fáradhatatlan kisgyerekek voltak. Scorpius az én zöld szememet örökölte, míg Jonathan az apja szürkéskék szemeit, azonban mind a két fiúnak hófehér haja volt. Állandóan valami rosszaságon törték a fejüket, amiben keresztapjaik, Fred és George mindig segédkeztek.

Nyugodt és boldog életünk volt és szinte teljesen meg is feledkeztem a múlt nehézségeiről. Azonban a fiúk első születésnapján egy váratlan vendég is megjelent. Draco és Narcissa boldogan sütötték a fiúk tortáit, míg én apámmal ajándékokat csomagoltam, amikor meghallottam, hogy a fiúk eszeveszetten sírni kezdenek. A szívem kihagyott egy ütemet és azonnal a pálcámat megragadva rohanni kezdtem az emeleti szobájukba. El nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett velük, de amikor felrántottam az ajtót, én is majdnem elsikoltottam magam.

Anyám fekete ruhában állt a szőnyegen játszó fiaim fölött és a pálcájával simogatta a selymes, fehér hajukat.

-Mit keresel itt? – kérdeztem tőle, de nem mertem megmozdulni. Rettegtem, hogy bántani fogja a fiúkat.

- Mondtam, hogy még nincs vége. – mondta, de nem vette a fáradságot, hogy rám nézzen.

- De vége van. Több éve vége van. – mondtam neki és megráztam a fejem.

- Még csak nem is szóltál, hogy unokáim születtek. – fordult meg végre, hogy a szemembe nézzen.

- Ők nem a te unokáid. – nevettem el magam. – Semmi jogod nincs, hogy betörj a lakásunkba és zaklasd a gyerekeimet. – emeltem fel a pálcámat, de azonnal le is engedtem, amikor az ikrek felé szegezte a sajátját. A fiúk újra sírni kezdtek és csak imádkozni tudtam azért, hogy valakinek gyanús legyen lentről a hang.

- Rosalie, sajnos azt kell mondanom, hogy nem vagy olyan helyzetben, hogy dirigálj nekem. –

- Miért jöttél ide? – kérdeztem tőle.

- Először csak egy kicsit rád akartam ijeszteni, amiért elvetted a munkámat. Aztán megláttam a kölykeidet és jobb ötletem támadt. – rémes rettegés fogott el és a fiúkra néztem. – Te elvetted az egyetlen fiamat, szóval most én is elveszem az egyik fiadat. – mondta. Azt hittem azonnal megáll a szívem amikor megláttam a szemében az eltökéltséget. Nem tudtam mit tegyek. Ha megmozdulok meghalnak a fiúk, ha nem mozdulok akkor is meghal valamelyik.

- Takarodj az unokáimtól te ribanc! – kiáltotta Narcissa a hátam mögött és azonnal átkot küldött anyám felé, akinek reagálni sem volt ideje. Azonnal odarohantam a fiúkhoz és a karjaim közé kaptam őket. Draco is megjelent és vérszomjas arccal állt elém és a fiúk elé védelmezően, majd apám is megjelent és elkiáltotta magát.

- Duro! – mondta és anyám kővé változott. Hirtelen könnyekbe törtem ki és a fiúkkal a kezeimben letérdeltem a földre. Sírva néztem végig rajtuk sérülések után kutatva, de hála Merlinnek nem esett semmi bajuk. Narcissa azonnal hívta a hatóságokat, akik nem sokkal később kiérkeztek és az Azkabanba szállították.

Végre tényleg nyugtunk lehetett. Már semmi nem üldözött minket a múltból.

10 évvel később:

Izgatottan érkeztünk meg a 9 és háromnegyedik vágányra. Draco nagy nehezen próbálta visszafogni a fiúkat, hogy ne rohanjanak át a falon nélkülünk, míg én mögöttük sétáltam karomban a 8 éves kislányukkal, Emilyvel.

-Jól van fiúk, mehettek, de várjatok meg a másik oldalon! – szólt rájuk Draco, majd megcsóválta a fejét és elnevette magát. A fiúk diadalittas kiáltással rohantak át a falon, mi pedig sietve követtük őket, de persze nem vártak meg minket.

- Úgy érzem sok rivallót fogok küldeni. – sóhajtottam és igyekeztem kiszúrni a két szőkét a tömegben.

- Csak nem kerestek valakit? – szólalt meg mögöttem egy ismerős hang.

- Vagy inkább valakiket? – mondta az ikre. Mosolyogva megfordultam, hogy észrevegyem a fiaimat a legjobb barátaim mellett.

- Fred, George! – kiáltottam boldogan és megöleltem őket, majd a fiúkhoz guggoltam. – Scorpius, Jonathan! Ha nem viselkedtek indulunk haza! – fenyegettem meg őket játékosan, de sejtettem, hogy az apjuk játékosan rájuk kacsintott, ugyanis mosolyogva megpusziltak, majd kedvenc játszótársaik felé rohantak. Fred és George háta mögött kiszúrtam egy seregnyi vöröset. Fred és Aurora gyerekei George és Emma gyerekei mellett lépkedtek, és amint meglátták az ikreinket, rohanni kezdtek feléjük.

- Én is mehetek mami? – kérdezte a karomban csüngő kislány, mire Dracora néztem.

- Oda viszlek jó, Hercegnő? – kérdezte tőle Draco, mire Emily kinyújtotta kis kezeit, jelezve, hogy beleegyezik a cipelésbe.

- Hihetetlen, hogy repül az idő. – sóhajtottam, mire az ikrek összenéztek.

- Nekünk mondod? – nevettek.

- Fele olyan rosszak se voltunk mint a mijeink. – csóválta meg a fejét Fred.

- Őszintén átérzem min ment keresztül anya miattunk. – sóhajtott fel George, mire elnevetem magam és átkaroltam a derekukat. Mosolyogva néztük, ahogy Emma, Aurora és Draco fejvesztve próbál figyelni az összes gyerekre, majd végül mi is odamentünk hozzájuk.

- Anya! – húzta meg a kezemet Scorpius. – Mi lesz ha nem a mardekárba kerülünk? – kérdezték az ikrek egyszerre. Akaratlanul is Fred és George jutott eszembe, majd leguggoltam a fiúkhoz.

- Nem lesz semmi baj. Minden házból ismertem nagyszerű embereket és akárhova kerültök, az a ház büszke lesz, hogy ilyen tagjai vannak. – mosolyogtam, de továbbra is bizonytalanul pillogtak rám. De tudjátok, a süveg figyelembe veszi a kéréseteket. És van egy olyan sejtésem, hogy amilyen csíntalanok vagytok, rátok se kerül a süveg és máris elüvölti magát, hogy: MARDEKÁR! – kiáltottam és a fiúk elnevették magukat. Adtak egy gyors puszit, majd elköszöntek az apjuktól is és a Weasley gyerekekkel együtt szálltak fel a vonatra. Draco finoman átkarolta a derekamat és mosolyogva bólintottunk a velünk szemben álló emberek felé. Harry, Ginny, Hermione és Ron egymás mellett álltak, gyerekeiket búcsúztatva, miközben mosolyogva biccentettek felénk.

- Mikor mehetek én is a többiekkel? – húzta meg apja kezét Emily.

- Majd ha nagyobb leszel. – nyújtottam ki rá a nyelvem játékosan.

- Remélem soha nem lesz nagyobb. Nem akarom elérni a kort, amikor fiúkat kell elhajtanom mellőle. – sóhajtott Draco mire elnevettem magam. Összekulcsoltam ujjainkat és integetni kezdtem az induló vonaton ülő fiainknak.