Sötét szerelem

Az utolsó éjszaka

Elköszöntünk a többiektől és felmentünk az emeleti szobámba, hogy egy kicsit kettesben tudjunk lenni. Beléptünk a szobába és mind a ketten néma csendben ültünk le az ágyba. Hiába készültünk erre a napra olyan sokat, most mégis letaglózva bámultunk magunk elé. Próbáltuk felfogni mi is következik most, de egyszerűen nem lehet lelkileg felkészülni arra, hogy nem is olyan sokára az életünket tesszük kockára. Sokan nem látják ennek a dolognak az igazi súlyát és csak kis összetűzésnek fogják fel, de ha itt vagy és belegondolsz, hogy akár meg is halhatsz vagy elveszítheted a hozzád közel állókat, akkor nem tudod eléggé felkészülni. 

-Rosalie, meg kell ígérned, hogy vigyázol magadra holnap. – fogta meg a kezem és elgyötört arccal tekintett rám. Szomorúan elmosolyodtam és megsimítottam az arcát.

-Vigyázni fogok, ha te is. - mondtam, de láttam rajta, hogy rémesen aggódik miattam. 

- Nem veszíthetlek el! - nézett a szemembe, nekem pedig szinte megszakadt a szívem. 

- Minden rendben lesz, Draco. Kisujj esküszöm. – mondtam ő pedig végre elmosolyodott és lágyan megcsókolt. Próbáltam elhinni amit mondok, de az igazság az volt, hogy rettegtem a holnaptól. Az eddig is erős rossz előérzetem egyre csak nőtt és csak abban tudtam reménykedni, hogy nem fognak sokan meghalni. 

Draco hátrébb húzódott és a szemében ismerős huncutság csillant meg. 

- Tudod amúgy, nagyon szexi vagy a ruháimban. – nézett végig a rajtam lévő pulóverén és éreztem, hogy arcomat elönti a pír.

- Tényleg? - mosolyogtam rá és közelebb hajoltam, hogy megcsókoljon.

- Igen. De ruha nélkül jobban tetszenél. – mondta és elmélyítette a csókunkat. Draco óvatosan levette rólam a pulóverét és felállított, hogy a nadrágomat is levegye. Én is elkezdtem őt levetkőztetni és finoman végighúztam a kezemet a mellkasán. Draco megfogta a kezemet és egy pillanatig csak álltunk meztelenül a szoba közepén elmélyedve egymás tekintetében.

- Tökéletes vagy, Draco Malfoy. – mondtam és adtam egy puszit az arcára. Draco halványan elmosolyodott és megpuszilta a homlokomat, majd az arcomat, az orromat és végül az ajkaimra lehelt egy csókot.

- Mindent imádok benned Rosalie. Te vagy a boldogságom, az életem értelme. Szeretlek. – simított végig az arcomon.

- Szeretlek. – néztem a szemébe és megcsókoltam. A fiú finoman az ágyra fektetett és apró csókokat lehelt testem minden pontjára. Minden egyes csókja után lángolt a bőröm és egyetlen gondolat lengett csak a fejemben. Mindennél jobban szeretem ezt a fiút.

Aznap lágyan és érzékien szeretkeztünk. Gyengédebbek voltunk egymással mint eddig bármikor és imádtam minden pillanatát. Testünk egymásba fonódott és a vágyakozó mondatok helyét is átvették a bókok és a szerelmünk kifejezése. Draco hihetetlenül óvatos volt és miután befejeztük, összekulcsolta az ujjainkat és apró köröket rajzolt a hasamra a másik kezével.

-Mivel érdemeltelek ki téged? – kérdezte, én pedig szinte elolvadtam tőle. Olyan tökéletes volt ez a pillanat. Ahogy a szőke haja fehéren világít a napfényben, hibátlan bőre szinte csillog és ahogy rám nézett szélesen elmosolyodott. Szinte sosem láttam még ennyire őszinte mosolyt. Végigsimítottam puha arcán és egy csókot nyomtam a homlokára.

- Én is feltehetném ezt a kérdést. – mosolyogtam vissza rá.

Draco pár órát töltött még köreinkben. Mindenképpen meg akarta várni Molly csodás vacsoráját, majd evés után elbúcsúzott mindenkitől, majd újra felém fordult.

-Holnap találkozzunk a szükség szobája előtt. Érted küldöm Zabinit, ha megérkeztem. – mondta és hosszasan megcsókolt.

- Ott leszek. – válaszoltam és hagytam, hogy a fiú kisétáljon az ajtón.

Aznap este senki nem aludt egy percet sem. Mindannyian a nappaliban ültünk és némán élveztük egymás társaságát. Arcainkon látható volt a félelem, de nem attól rettegtünk, hogy harcolnunk kell. Az a gondolat ijesztett meg mindenkit, hogy elveszíthetjük a szeretteinket. Apám mindenkinek csinált egy bögre forrócsokoládét, míg Molly begyújtotta a kandallót. Végignéztem a többieken és próbáltam minden egyes arcvonásukat az emlékezetembe vésni.

-Tudjátok mi jutott eszembe? – szólalt meg Fred a semmiből. Kérdőn fordultunk felé és figyeltük, ahogy felderül az arca. – Amikor Nate először hozta ide Rosiet. – hirtelen emlékek lavinája indult be az agyamba és elmosolyodtam.

- Emlékeztek, egy órán keresztül kerestük a lakásban miután megijedt a gnómoktól és beszaladt a lakásba. – nevetett George, mire hozzávágtam egy párnát.

- Nem tehetek róla! Ez a lakás olyan mint egy kibaszott labirintus! – keltem a saját védelmemre.

- Ebben mondjuk igazad van. – értett egyet velem Ginny. – Harry is ezerszer eltévedt itt. –

- Ohh és emlékeztek amikor Ron azt hitte egyedül van itthon és lenyomott egy egész koncertet mugli dalokra? – nevetett Fred mire mindannyian hangosan felnevettünk. Emlékszem arra a pillanatra. Éppen nyári szünet volt, és talán harmadévesek lehettünk amikor hazaérkeztem Franciaországból. Nate áthozott a Weasley házba és az ikrek éppen az ajtó mögül figyelték Ront ahogy mindent beleadva énekel és táncol hosszú perceke keresztül.

- Jézusom szegény annyira vörös volt amikor meglátott minket az ajtó mögül leskelődni. – törölgettem a nevetéstől könnyes szemem. A szüleink mosolyogva figyeltek minket, ahogy az éjszaka hátralévő részében nosztalgiázunk és önfeledten nevetünk. Napfelkelte körül pedig mindenkit elnyomott az álom.

Álmomban a bátyámmal álltam a Roxfort előtt, egymás kezét fogva néztük a többieket. Diákok lézengtek megkönnyebbülten és koszosan a romok között. Halottak és romok voltak mindenütt ahova néztem, de mégis tudtam, hogy nyertünk.  Kiáltani akartam Draconak és az ikreknek, hogy magamhoz hívjam őket, de bármennyire is erőlködtem, ők nem néztek felém. Nem értettem miért sírnak és miért nem hallanak engem. Kérdőn néztem Nate felé, aki csak szomorúan pillantott vissza rám. "Idővel hozzá szoksz. " Hallottam a fejemben a bátyám hangját.