Sötét szerelem

Minden megváltozott

A Weasley szülők pár napon belül jelezték, hogy hazatérésünk biztonságos. Addig természetesen minden időnket Charlieval töltöttük és segítettünk neki a sárkányok körül. A képességeim felfedezése után Charlie és a többi gondozó megkértek, hogy minden sárkánytól kérjem ki a véleményüket. Min változtatnának, mivel vannak megelégedve. Mindenki azon volt, hogy a velük élő állatok teljes mértékben elégedettek legyenek és úgy tűnt jó irányba haladunk.

Charlie többször is hangsúlyozta, mennyire szeretné, hogy iskola után oda menjek dolgozni, én pedig egyre nagyobb szeretettel gondoltam erre a lehetőségre. Ám a részletek megbeszélését el kellett napolni, ugyanis az iskola év kezdete is rohamosan közeledett, a fiúknak pedig vissza kellett mennie az üzletbe. Hozzá kell tennem ők is elég sok ihletet kaptak az ittlétünk alatt és rengeteg új ötlet tervét kezdték kidolgozni aminek köze van a tűzhöz vagy a sárkányokhoz.

A nyár utolsó pár napját apámmal töltöttem a Weasley házban, hogy egy kicsit rendbe tudjuk tenni a dolgainkat és kitaláljuk mi legyen most, hogy anya elköltözött. Rémesen sok dolgot kellett megbeszélnünk és amíg beszereztük az új évhez szükséges könyveimet, felmerült a már régen esedékes téma is.

-És mihez fogsz kezdeni az iskola után? – kérdezte apám kissé félénken.

- Azt hiszem szeretnék Romániába költözni, hogy sárkányokkal dolgozhassak. – bátortalanul válaszoltam neki, hiszen nem akartam őt magára hagyni, de úgy érzem tényleg ezt kell csinálnom.

- Értem. És mi lesz a Malfoy fiúval? – nézett rám mindent tudóan.

- Ohh. Hát Draco meg én... Nos együtt vagyunk, igen. De nem tudom, hogy hajlandó lenne-e odaköltözni velem. – gondolkodtam el.

- Ha nem tenné meg ezt érted, akkor nem is érdemel meg. – fogta meg a vállamat apám, mire elmosolyodtam.

- Köszönöm apa. Sokat jelent, hogy támogatod a terveimet. – néztem a szemébe, mire ő kicsit elérzékenyülve pillantott vissza rám. Szoros ölelésbe zárt és megkért, hogy vigyázzak magamra bármi is történjen.

Idegesen ültem fel a már jól megszokott vonatra, miközben szemeimmel folyamatosan azt figyeltem, milyen ismerős arcokat látok felszállni. Éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul minden érkező embernél és a pálcámat szorongatva vártam a lehetséges halálfaló támadásokra. Ám az idegességem lényegesen alább hagyott, amikor egy ismerős fekete hajú fejet láttam megjelenni.

-Maeve! – kiáltottam és magamat is meglepve magamhoz szorítottam egy ölelésre.

- Jesszus isten, beteg vagy? – rökönyödött meg. – Ha valaki szólt volna, hogy ilyen kedves vagy ebben az évben, hamarabb érkeztem volna. – nevette el magát, mire és is visszatértem a kissé hideg önmagamhoz és leültünk.

- Szóval. Új év, új Rosie? – kérdezte.

- Jajj dehogy! Csak régen láttuk egymást. – néztem rá és felidéztem magamban a születésnapom eseményeit.

-Ahh megvagytok! – nézett be még egy ismerős fej a kabinba. – Fontaine! Told ide a lusta segged! Megtaláltam őket. – kiáltott Blaise oldalra fordulva, mire Nicholas felbukkant mellette. A fiúk gyorsan leültek mellénk és becsuktuk a kabin ajtaját.

- Szóval, milyen volt a nyár többi része? – kérdezte Nicholas.

- Elég eseménydús. – kiáltott Maeve és hosszasan mesélni kezdett a számára idegesítő testvéreiről és a nyaralásukról, amiről hamarabb haza kellett jönni, mert a kistestvére megevett egy csigát, amitől három napon keresztül megállíthatatlanul hányt. Végignéztem a barátaimon és nem tudtam betelni a boldog arcainak látványával. Hihetetlen mennyire nem látszik rajtuk az aggódás vagy a kétség az új évet tekintve. Végül is, mindenkinek egyértelmű, hogy háború lesz. De ha nem is lenne, a RAVASZ vizsgáinkat idén kell letenni és az is éppen elég stressz az ember életében.

- Rose! Hahó! – csettintgetett Blaise az orrom előtt. – Hozzád beszélek!-

- Jajj, ne haragudj. Mit is mondtál? – ráztam meg a fejem, mintha csak ezzel akarnám elüldözni a gondolataimat.

- Azt kérdeztem, hogy miért nem írtál a nyár végén. – forgatta meg a szemét a fiú, én pedig valami hatásos hazugságon kezdtem törni az agyam, de abban a pillanatban kinyílt a kabin ajtaja.

- Végre megvagytok! Végig mentem már az egész tetves vonaton, de sehol nem voltatok! – panaszkodott és levágta magát mellém. Jó lehetőségnek láttam ezt, hogy elfelejtsük Blaise kérdését, és Pansy felé fordultam.

- Miért nem kérdeztél meg valakit, hogy láttak-e minket? – mosolyodtam el halványan.

- Én olyat nem csinálok baszki! Nem beszélek a söpredékkel. – húzta fel az orrát pöffeszkedve, mire hangosan elnevettem magam a többiekkel karöltve. Innentől egész úton végig nevettünk, vagy lényegtelen dolgokról csevegtünk. Ám arra azt hiszem egyikünk sem volt felkészülve, ami az iskolában fogadott minket. A régen fényes és díszes falak most szürkén néztek vissza ránk. A festményekben szereplő emberek vagy elbújtak, vagy bánatosan néztek vissza a diákokra, minden jót kívánva nekünk. A nagyterem sem volt a régi önmaga. Nem lógtak kint a házak díszei, nem voltak színek és csak egy-két gyertya világította meg a kopár falakat. Nem énekelt a kórus, nem láttam izgatott arcokat, sem pedig nevető elsősöket. A tanári kar arcán a rémület és a kétségbeesés keveredett a felháborodással, de két eddig ismeretlen arc elégedetten nézett végig a rémült diákseregen. A Carrow testvérek rémisztően néztek ki a gonosz vigyor nélkül is, de jelenleg senki nem mert rájuk nézni. Még a mardekár hős tagjai is kissé megszeppenve látták be, hogy hatalmas változások következtek be.

Piton büszkén állt fel az emelvényre, hogy leadja életem legunalmasabb beszédét, és borzalmas dühöt ébresszen bennem egyszerre. A férfi olyan élhetetlen szabályokat vezetett be az iskolába, melyek még a pink sátánt is felülmúlják, továbbá kijelentette, hogy a Carrow testvérek fognak figyelni a rendre és az ő feladatuk lesz a fegyelmezés és a büntetések kiszabása. Remek, esetleg nem akar egyből megölni minket? Az is kegyesebb lenne, igazság szerint.

-Gyertek, menjünk a szobámba és igyunk. - ajánlottam fel a vacsora végén és úgy tűnt mindenki hangulatát feldobta az ötletem.

- Mire várunk még? Gyerünk! – pattant fel Maeve és elindultunk a szobám felé, ami...

- Várjunk mi van? – olvastam a feliratot. „Carrow iroda". – Ez most valami vicc? – fordultam hátra hozzájuk.

- Attól tartok nem az. – szólított meg egy női hang, mire összerezzentem. Alecto Carrow pöffeszkedő természetével nézett le rám, sunyi mosollyal a szája szélén. – Valami gond van? –

- Nem. Nincsen semmi gond. – szorítottam össze a fogaimat és sarkon fordultam. – Jöttök? – kiáltottam a többiekre, akik futólépésben jöttek utánam.

- Most mi lesz? – kérdezte Nicholas.

- Mi lenne? Iszunk a fiúk hálójában. – mondtam komor arckifejezéssel.

- Miért pont a miénkben? – kapott észbe Blaise.

- Mert nálatok van amúgy is a legtöbb pia, könnyebb a kevesebbet átcsempészni anélkül, hogy a kicsik észrevegyék. –

- Ohh. Ez mondjuk teljesen jogos. Akkor a szobában iszunk. – egyezett bele a két fiú, mi pedig hárman lányok minden létező alkoholt, amit magunkkal hoztunk a suliba, átvittünk hozzájuk.

- Na, akkor hát kezdődjön a buli. – csapta össze a tenyerét Blaise, mikor végre mindannyian leültünk egy kis körbe. Én egy kényelmes melegítőben és Draco pólójában húztam össze magam az ágy lábánál, kezemben egy üveg whisky, arcomon fáradt kifejezés.

- Nem hiszem el, hogy elvették a szobámat. – motyogtam és meghúztam az üveget.

- Már más időket élünk Rose, tudod jól. – nézett rám Pansy és ő is inni kezdett. Ma nem voltunk olyan hangulatban, hogy nevetni tudjunk, így megmaradt a komor hangulat, csak próbáltuk elviselhetőbbé tenni.