Sötét szerelem

Időt kaptok

Rose nézőpontja:

Hatalmas fájdalom söpört végig a testemen, amikor újra levegőhöz jutottam. A tüdőm lángolt, a végtagjaimat alig bírtam megmozdítani. Valaki fogta a kezemet, de az érintéstől még nagyobb fájdalom söpört végig rajtam.

-Gyerünk Rose! Még egyszer szólalj meg, Kicsim. – suttogta egy hang, mire sikerült kinyitnom a szemem. A hirtelen világosságtól megfájdult a fejem és kissé ijedten néztem körbe. A Weasley család több tagja, Draco és Madam Pomfrey rémült és vörös szemekkel néztek végig rajtam.

- Mi történt? – nyögtem ki nagy nehezen, még mindig küszködve a légzésemmel.

- Ez hihetetlen. – szólalt meg döbbenten Madam Pomfrey és finoman vizsgálni kezdett. Halkan felnyögtem az érintésére, mire sűrűn elnézést kért és óvatosabban folytatta. A tekintetem Dracora vándorolt aki mintha sokkot kapott volna, úgy nézett rám. Fred kezét vettem észre a szemem sarkából, ahogy kisimít egy hajtincset az arcomból.

- Valaki elmondaná mi történt? Mi bajotok van? – kérdeztem, mire Draco felállt és idegesen járkálni kezdett előttem.

- Nem emlékszel semmire? – kérdezte George. Vettem egy fájdalmasan mély levegőt és rá néztem.

- Csak arra emlékszem, hogy Fred bajban volt én meg elindultam felé. Onnantól teljes sötétség, majd itt ébredtem. Elájultam vagy mi van? – kérdeztem és mindenki sírni kezdett. Értetlenül néztem végig a társaságon, majd Fredhez fordultam.

- Rose, te elém ugrottál. Eltalált téged a halálos átok és a karjaimban haltál meg. – mondta elgyötörten, mire megpróbáltam ülő helyzetbe tornászni magam. Az ikrek egyből a segítségemre siettek és megtartottak.

- Az lehetetlen, hiszen itt vagyok. – mondtam és akkor belém csapott a felismerés. – Ohh, Morgana. Hát tényleg minden képességét örököltem. – mondtam suttogva.

- Miről beszélsz gyermekem? – kérdezte az ápolónő.

- Nem fog rajtam a halálos átok. Mármint úgy néz ki egy ideig igen, de vissza jövök. – magyaráztam, de én is éppen olyan döbbent voltam mint a többiek.

- Szentséges Ég! – kiáltott Molly és a szája elé kapta a kezét. Dracora néztem, aki még mindig fel-alá járkált.

- Draco? – kérdeztem félénken, mire végre megállt és rám nézett. – Mi a baj? –

- Mi a baj? MI A BAJ? Rosalie, meghaltál! Hideg volt a tested, nem vert a szíved! Előttünk haltál meg! – kiáltotta a fiú, mintha csak nem fogná fel, hogy életben vagyok. Mindenki némán gondolkodóba esett.

- Én... Én sajnálom. Nem akartam rátok ijeszteni, de Fred bajban volt. – mondtam és az említett vörös megrökönyödve nézett rám.

- Rosie olyan hülye vagy! Miért csináltad ezt? – omlott össze megint Fred, de könnyei között mosolyogva nézett rám. – Azt hittem elveszítettelek! – sírta

- Nem veszíthettem el még egy testvérem. – mondtam erőtlenül és megpróbáltam felállni. Draco hirtelen elém lépett és elkapott amikor erőtlen lábaim felmondták a szolgálatot. A fiú a mellkasához húzott, hogy neki tudjak támaszkodni.

- Soha többet ne merj így rám ijeszteni! – monda Draco és adott egy könnyes puszit a fejem tetejére.

- Egyikünkre se! – mondta Maeve az ikrekkel együtt.

- Kicsit halkabban kérlek! – nyögtem fel. Fred a kezem felé nyúlt, majd engedélykérően nézett Dracora. Éreztem, hogy a fiú bólint, mire Fred megfogta a kezem.

- Köszönöm Rosie! Sose fogom tudni meghálálni. A saját életedet tetted kockára értem! –

- Bármikor megtenném Freddie. – szorítottam meg a kezét, mire Molly hirtelen mellém lépett és a nyakamba borult.

- Megmentetted a kisfiamat! Megmentetted a kisfiamat Rosalie! Köszönöm! – sírta a vállamba én pedig átkaroltam és én is sírni kezdtem. Bármikor feladnám az életemet, hogy megmentsem a szeretteimet. De azért örülök, hogy nem haltam meg.

- Te most akkor halhatatlan vagy?- kérdezte Maeve.

- Igazán szólhattál volna erről, mielőtt mindenki zokogva borul feléd. Tudod, hogy kiakadtunk? – kérdezte Draco.

- Igen tudom. De nem voltam biztos benne, hogy tényleg képes vagyok erre. – nevettem el magam a döbbent arcukat látva.

- Hihetetlen nőszemély vagy. Draco nem is lehetne szerencsésebb. – mosolygott Fred és még egyszer megölelt. Draco mosolyogva nézett rá és olyat tett amire senki nem számított. Felállította Fredet és a karjaiba borult. Szorosan megölelte a fiút mire könny szökött a szemeimbe. A fiúk a sok stressztől egymás karjaiba borulva sírták el magukat még egyszer.

- Tudom, hogy mennyire fontos vagy neki, és már te is tudod. – kezdte Draco és hallottam, hogy megint fojtogatni kezdte a sírás. – De kérlek, többet ne kerülj ilyen helyzetbe jó? Ha még egyszer előadja, hogy meghalt kitekerem a nyakát. – nevetett mire az egész társaság elnevette magát. Ott a háború közepén, a sebesültek és a halottak között született egy barátság, amit már semmi nem ronthat el. Ott, abban a pillanatban képesek voltunk hálát adni egymásért és nevetni. Egy igazi család lettünk, ahol törhetetlen a bizalom. Az életemet adtam volna ezért a bolond vörösért és ez félretett minden ellentétet.

- Ohh, gyertek ide ti birkák és segítsetek felállni! – nevettem rájuk és kitártam a kezeimet, hogy megöleljenek.

- Birkák? – kérdezték vissza, mire bólintottam és a karjaim közé zártam őket. Szorosan öleltek vissza, mire felnéztem és tekintetem találkozott Georgie tekintetével.

- Gyere már ide! Ne kéresd magad! – mondtam neki és kitártam felé egyik karom. Georgie hatalmas mosollyal az arcán rohant hozzánk és egy hatalmas ölelésbe zárt minket. Így álltunk négyen, hálát adva azért, hogy ismerhetjük egymást.

Ekkor mindannyian meghallottuk Voldemort hangját. Éreztem, hogy a hideg végigfut a gerincemen, de figyelmesen hallgattam.

-Vitézül küzdöttetek, de hiába. Elég volt már ebből! A kiontott mágusvér minden cseppje szörnyű veszteség. Parancsot adok csapataimnak a visszavonulásra. Időt kaptok rá, hogy megadjátok a végtisztességet a halottaitoknak. – mondta a hang. Nehezen mozogva, de odébb bicegtem és láttam, hogy Harry, Ron és Hermione belép a nagyterembe. Ron azonnal észrevette a családját és rettegve rohant oda hozzánk.

- Baja esett valakinek? – kérdezte, de hamar megnyugodott, amikor látta, hogy mindannyian jól vagyunk.

- Nos, Rosie meghalt. De kiderült, hogy nem hat rá az átok és visszatért a halálból. – mondta neki George még mindig kicsit zavarodottan. Ron értetlenül nézett rám, majd hatalmas lendülettel zárt a karjai közé.

- Örülök, hogy nem haltál meg. – mondta és megsimította a hajam.

- Hidd el, én is örülök Ronald. – nevettem halkan, mire ő is elmosolyodott. Apám is belépett a terembe és könnyes szemmel rohant oda hozzám, hogy a levegőbe emelve megöleljen.

- Édes Merlin Rosalie! Valaki azt mondta látta, hogy behoztak ide és én... Én azt hittem téged is... - zokogta apám. Könnyes szemmel néztem fel rá miután letett a földre és megöleltem.

- Semmi bajom apa. Jól vagyok. – nyugtattam a férfit, aki szinte remegett a félelemtől.

- Igazság szerint Edward, jobb ha tudod az egész történetet. – lépett elő Arthur és mesélni kezdett. Apám arcán rengeteg érzelem futott át és hirtelen azt sem tudtam hogy fog reagálni. Amikor a legidősebb Weasley befejezte a mesélést, mindenki apámat figyelte. Ő szépen lassan leguggolt, mintha csak újra 5 éves lennék és a kezébe vette a kezeimet.

- Igazán büszke vagyok rád Rose. De soha többet nem csinálhatsz ilyet. – mosolyodott el, mire könnyek szöktek a szemembe és szorosan megöleltem. – Nate is büszke lenne rád. – suttogta, mire zokogni kezdtem.