Sötét szerelem

Jonathan...

- Avada Kedavra! – hallottam aznap már másodjára az átkot, de most nem Harry volt az aki összetört. Hanem én. Megfordultam és a pálcám kiesett a kezemből. Éreztem, ahogy a torkom összeszűkül és ordítani kezdtem. Az egész világ eltűnt előlem és éreztem, hogy a szívem darabokra törik bennem. Semmi mást nem láttam csak a bátyám élettelen testét magam előtt, ahogy ott fekszik, fény nélkül a szemében.

-Ne...- mondtam és könnyek gyűltek a szemembe. Közelebb mentem hozzá és akkor fogtam fel, hogy ez tényleg megtörténik.

- NATE! Nate kérlek ne csináld ezt velem! – térdeltem le mellé bömbölve. A sírás nem kifejezés arra, hogy mi történt velem. Úgy éreztem mintha egy darab kiszakadna belőlem és elveszne a semmibe. – Nate kérlek kelj fel! Nate! KELJ FEL KÉRLEK! – sikítottam és belecsimpaszkodtam élettelen testébe. Ráfeküdtem a mellkasára szívdobogást keresve, de mélyen legbelül tudtam, hogy hiába próbálkozok. A bátyám meghalt. Meghalt és én nem tudok semmit csinálni, hogy visszahozzam.

Hirtelen becsapott a felismerés, hogy többet nem hallom nevetni, nem ölelhetem meg, nem kócolhatom össze a haját, hogy idegesítsem. 

Soha többet nem fog Amelianak hívni és soha többet nem fog védelmezően mellém állni. Soha többet nem mondhatom neki azt, hogy szeretem. AZ eddiginél is jobban kezdtem sírni, a testvérem hideg kezét szorítva..

- Bátyus kérlek. Nem hagyhatsz itt. Még nem hagyhatsz itt. – törtem össze teljesen. Elkezdtem remegni a sírástól és rázott a hideg, ahogy egyre nőtt a fájdalom a szívemben. Olyan ürességet éreztem, ami sosem fog elmúlni. Az én édes bátyám aki előtt ott állt az egész élet! A barátnője, a leendő családja, a karrierje! Itt kellett hagynia mindent. Itt kellett hagynia engem. De miért? Miért pont ő? Miért nem engem találtak el? Az én édes bátyám...

- Rose! – éreztem meg Fred karjait magam körül. Automatikusan belecsimpaszkodtam és hátra dőltem Fred mellkasának megállíthatatlanul sírva.

- Freddie! Freddie, a testvérem! – sírtam egyre jobban. – A testvérem! – alig kaptam levegőt és csak ekkor éreztem meg, hogy ő is sír. Georgie is mellénk térdelt és a kezemet szorongatva elsírta magát.

- Kérlek... Hozzátok vissza a testvérem! – sírtam egyre jobban kapkodva a levegőt. Mind a hárman sírtunk és az ikrek szorongatva próbáltak megnyugtatni engem és magukat is. Semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak a fájdalomra a mellkasomban és a fojtogató érzésre. Nate némán feküdt előttünk. Szeméből kiveszett a csillogás, arcán nem volt ott többé a megnyugtató mosoly. Tombolni kezdtem. Ki akartam szakítani magam az ölelésekből. A bátyámat akartam, az én nagy testvérem. Oda akartam menni hozzá hogy megöleljem, hogy elmondja hogy csak egy rossz vicc az egész és nincs semmi baja.

- Rose! Rosie édesem hagyd abba! – Szorított magához erősebben Fred miközben a hajamat simogatta. Könnyei rápotyogtak a hajamra és éreztem, hogy az ikrek is kezdik feladni és közel vannak az összeomláshoz. Ezen a napon mind a hárman elvesztettük a legjobb barátunkat és a testvérünket. 

Pár órája még négyen voltunk testvérek. Még négyen nevettünk és öleltük egymást. Pár órája még azt hittem ők hárman örökre mellettem lesznek és ott lesznek velem az esküvőmön, a gyerekeim születésénél, az első munkám megszerzését együtt fogjuk ünnepelni. De most... Most csak mi hárman maradtunk, összetörve ölelve egymást, nem tudva mit csináljuk. 

Ekkor döbbent hangokat hallottunk, és megláttam, hogy Harry a földön fekszik, mellette Dumbledore. A többiek mind döbbenten néznek minket és Harryt. A döbbent hangok pedig a minisztérium dolgozói voltak. A szüleim. Hallottam, hogy a miniszter sokkot kapva beszél.

- Hát tényleg visszatért. – majd egy velőtrázó sikoly hangzott fel és két ember szaladt mellém. Anyukám könnyei szétáztatták a sminkjét, arca tele volt fájdalommal.

- A kisfiam! Az én édes kisfiam! – térdelt le apám és sírni kezdett. Anyám hozzám hasonlóan Nate kezéért nyúlt, majd gyorsan elhúzta saját kezét amikor megérezte a hideget. Nateben már nem volt ott a melegség, anyám pedig összezuhant. Némán figyelte a fiát, miközben könnyei megállíthatatlanul folytak végig arcán.

- Sajnálom mami! – szólaltam meg alig hallhatóan. – Nem tudtam megmenteni. – és újra sírni kezdtem.