A szüleid és Wonpil szülei mindig is jó barátságban voltak, de ti valahogy sosem jöttetek ki. Mindig újat húztatok a másikkal, egy szóval ki nem álhattátok egymást. Te voltál mindig is az a tipikus jó kislány, ő pedig a lázadó anyuci kedvence. Amíg te mindig keményen megdolgoztál a céljaidért, ő csak leste ahogy majdnem kidolgozod a beled. Viszont gimi elején ti elköltöztetek, magatok után hagyva a számotokra fontos családot. Azon a napon láttad utoljára őt, és az idegesítő, önelégült vigyorát.
A végén már odáig jutottál, hogy egyáltalán nem emlékszel rá. Nem emlékszel milyen volt haja színe, bőre bársonya, a furcsa, de elfogadható nevetése, és az az idegesítő, önelégült vigyora. Már arra sem emlékszel, mennyire beléje voltál esve. Mivel felnőttél, még csak időd sem volt gondolni rá, nem még hogy az érzelmeidet hagyni, hogy felszínre törjenek.
Egy hotelban dolgozol, már több mint öt éve, így kicsit sem lep meg, mi fogad szombat este. "Pároknak" nevezhető emberek, akik egyéjszakás kalandra vágynak. Nos igen, minden szombat estéd elfoglaltsága. Nézni ahogy az emberek késő este kibérelnek egy szobát, majd reggel büdösen, kócosan sántítanak ki a hotel bejáratán, hatalmas szégyenérzettel az arcukon. Néha még jót is nevetsz rajtuk. De ez a szombat este nem olyan, amin nevetni lehet.
Mint mindig, ma is a pult mögött állsz, és várod a betévedő embereket. Imádod, hogy a hotel pont egy bár mellett van. Ilyenkor mindig elmélyülsz a gondolataidban, néha nem is szoktad észrevenni, ha valaki belép a bejárati ajtón.
- Hahó! Figyel? - hallod meg a mély, türelmetlen hangot, mire egyből megrázod a fejed, és újult erővel pattansz fel helyedről.
- Jó estét, hány napra szeretnének szobát kivenni? - mormolod orrod alatt, majd ahogy a férfi mellett álló magas, platina szőke nőre nézel egyből tudod is a választ.
- Csak ma éjszakára. És ha teheti, húzzon bele. - emeli meg a mondat végét, rajtad pedig átfut a borzongás. Ismered ezt a hanglejtést, nem is egyszer hallottad már. Csak arra nem emlékszel, hol is hallottad.
- O..oké, egy pillanat. - motyogod még mindig zavarodottan, és gyors iramban lekapod az egyik szoba kulcsát, és az ismerős férfi kezébe nyomod. Ahogy kezeitek összeérnek, minden megáll, és hirtelen emlékek rajzolódnak le szemeid előtt, teljesen lesokkolva téged. Egyetlen egy emlék, ami alatt úgy érzed, mindjárt sírni fogsz.
- T/N, hova mentek? - kérdezi Wonpil, kinek most először vélek könnyeket felfedezni szemeiben.
- Anyáék nem mondták? Költözünk, valahova Dél-Korea másik végébe. - hajtom le a fejem. Semmit sem utálok jobban, mint a búcsúzkodást.
- Hogy mi? Nem,ez nem... - motyogja, de én még most is gyáva vagyok rá nézni.
- Igen Wonpil költözünk. Sosem fogjuk egymást többé látni. - ahogy elsuhan fejemben ez a mondat, úgy érzem, most jött el a nagy pillanat. Ki kell mondanom. - Wonpil én sze...
- T/N, gyere, indulunk! - kiabált anyám, és itt vége van.
Újra itt vagy, szemtől szembe vele, Wonpillal. Nem tudod mit tegyél. Úgy érzed, egy villám csapott beléd.
Gyorsan kikapja kezedből a kulcsot, és lerak a pultra egy rakat pénzt. Még ez sem érdekel.
- Kösz. A borravalót meg tartsd meg. Ha már most sem vagy képes a szemembe nézni... - suttogja alig hallhatóan, és te most sem reagálsz. Megint elszúrtad, ugyan azzal a tettel, mint tizenöt évvel ezelőtt. Még most sem vagy képes a szemébe nézni.
Hallod ahogy elmennek, és összetörve ülsz le a földre. Olyan érzésed van, mintha kitéptek volna belőled egy darabot. Nehéz és fájdalmas.
Reggelre nagyjából összeszeded magad. Az éjszakai műszak után mindig nagyon kimerült vagy, de az este látottak után meg már zombinak is érzed magad. A lift cseng, jelezve, hogy valaki leért a földszintre. Biztos vagy benne, hogy a csaj nem lehet, hiszen ő már hajnali négykor lelépett. A hotel pedig full üres, kivéve egy személyt.
- Nagyon cafat vagy, semmit sem változtál tizenöt év alatt. - áll meg előtted Wonpil, mire megint a földet kezded el kémlelni. Idegesen, már-már mérgesen szívja be a levegőt. - T/N, csak nézz már rám...
És rá nézel. Újra látod fekete szemeit, látod haja színét, és végre hallhatod kissé furcsa, de elfogadható nevetését. Most hogy ezt meg tetted, úgy érzed nem vagy képes levenni róla szemeid.
De a legfőbb, hogy megint érzed, hogy ez az a pillanat. És ő megint megelőz.
- Amikor költöztetek, akartál nekem mondani valamit, de nem fejezted be. Most hallani akarom. - vigyorodik el, és átugorva a pulton áll meg veled szemben. Megijedsz a gyors tettre, de nem tántorít meg, most nem.
- Wonpil, én szeretlek. - nézel szemeibe, ő pedig abban a pillanatban tarkódra fog, és közelebb húzva magához kap ajkaidra. Ez az az érzés, amire évek óta vágysz.
- Én is szeretlek T/N. A fél országot végig telefonáltam, hogy meg tudjam hol vagy. És itt vagy. - neveti, mire neked is muszáj eleresztened egy széles mosolyt. És egy éjszaka. Egy éjszaka kellett ahhoz, hogy végre minden meglegyen, ami kell. A szerelem.
