Főcímlapon

17

"Az élet egy csodálatos dolog." :szokták mondani oly sokan. Persze vannak, akik a témát egy teljesen más szemszögből közelítik meg. Hiszen, mint azt gondolom mindenki tudja, az életnek árnyoldalai is vannak.

Például az olyan fránya betegségek, amik már egy hete gyötrik az embert. Emiatt pedig a bizonyos személy anyja nem engedi kimenni még az udvarra sem, nehogy rosszabbul legyen. Nos, erről személyes tapasztalatom is van. 
A medencés incidens után, ami nem viselt meg annyira, mint az várható lett volna, egy kerek, teljes, szörnyen hosszúnak tűnő hétig betegszabadságon voltam. Ez idő alatt azonban a világ ment tovább. A cikkemet emailben elküldtem Dominikának, aki legnagyobb meglepetésemre az egyik leggyakoribb látogatómmá lett. Sőt, úgy tűnik nem csak velem kezdett el több időt tölteni, hanem Somával is. Igazán édes, amikor civakodnak. Ez a tény persze Kittinek is feltűnt, aki egyáltalán nem bánta, mégis egy hangányit furcsán tekintett a dologra. Legalábbis nekem szó szerint ezt mondta.

Emellett a cikkemet leadták. Ennek a szokatlan interjúnak a hatása persze nem maradt el. Az újságot egyre többen vették meg, sőt ami azt illeti már előfizetőink is vannak. Mivel ezentúl szabad kezet kapunk a témák és hirdetmények ügyében, a diákseregletnek ezer kívánsága is van. Nemrég, talán szerdán, Dominika elújságolta, hogy már külön ötlet dobozunk is van, ahová bedobálhatják a kívánságaikat az emberek. Naponta ürítjük, hogy legyen időnk felkészülni a témákra.

Igazából lehet kicsit szigorú voltam, mikor úgy fogalmaztam meg ezt a betegszabadságot, mintha valami börtön vagy karantén lenne. Mert nem unatkoztam túlzottan. Persze volt egy csomó tanulnivaló és beadandóból is kaptunk kettőt, de nem erre céloztam.

Közvetlenül másnap, azaz kedden, amikor Nagyihoz szoktam menni, délután igazán meglepő látogatóim érkeztek.
Éppen pihenőt tartottam, vagyis sorozatokat bambultam, mikor csengettek. Egy plédbe takarózva lemásztam az emeletről és ajtót nyitottam. Hat gyerek és egy Ervin állt maszkban, az ajtóm előtt.

- Meglepetés! -kiáltották egyszerre.

- Sziasztok! -nevettem.- Gyertek beljebb!

Zsolti, mint akinek mi sem természetesebb, betrappolt mellettem, levette a cipőjét és lehuppant a konyhában. A többiek, habár kicsit megszeppenve, de követték a példáját.

- Szóval...-próbáltam őket beszédre ösztökélni, hogy megtudjam Nagyi miért engedte el őket Ervinnel.

- Nos...-vakarta meg a fent említett a tarkóját.-...hallottuk, hogy megbetegedtél és gondoltuk meglátogatunk, hogy ne unatkozz.

- És nélküled amúgy sem olyan jó a Twister. -fűzte hozzá az egyik kislány, Lili.

- És mivel én úgy tudtam, hogy neked van, rávettem Ervint, hogy hozzon el minket ide. -vont vállat Zsoltika, mintha éppen azt közölte volna, hogy sikerült meggyőznie a helyi maffiavezért arról, hogy tegye, amit ő akar. De persze ez semmiség.

- Akkor mire várunk? -tettem hozzá, mire annyi gyerek tódult a nappalinkba, amennyi eddig még soha. Kissé azt a benyomást kelltette, hogy egy kisgyereknek szerveztem születésnapi bulit. Amiről mellesleg én sem tudtam.

Zsoltika hatalmas magabiztosággal lépett oda könyvesszekrény aljában helyet kapott fiókhoz, majd lazán kinyitotta. Oda sem nézve, hogy mit csinál, villantott egy igen magabiztos mosolyt a többiek felé, majd visszanézve a fiókba, megdöbbenve tapasztalta, hogy a keresett játék nincsen a helyén. Úgy nézett rám, mintha éppen az előbb közöltem volna, hogy hiába győzte le a maffiavezért, nem kap jutalmat, mert nálunk meg egy Godzilla várja.
Leegyszerűsítve a dolgokat, a Twister nem volt a fiókban.