Főcímlapon

33

Azt szokták mondani, hogy a legszebb öröm a káröröm. De valójában ez a fajta érzés és boldogság is csupán pár másodpercig, esetleg percig tart csak, majd elpárolog.
Ezzel szemben, ha a boldogságod forrását, egy élő személyt állandóan magad mellett tudhatsz, a boldogság szinte állandóan körülötted lebeg, mint valami parfüm.

A paintball eszméletlen volt. Természetesen megvertük Erik csapatát, aminek azért Kitti és Soma nem annyira örültek. Szegény srác tele volt festékkel, legfőképp a szíve környékén. Dominika enyhén szólva vadászott rá. Úgy tűnik nem kis benyomást tett rá az az ablakos baleset.
Mivel mindenki teljesen kifáradt, a fagyizás egy sokkal halkabb és nyugodtam hangulatban telt, mint ahogyan előre elterveztük, de nagyon jó volt. 
Én pedig úgy éreztem magam, mint eddig még talán soha. Mintha végre, egy hosszú út után hazaértem volna. Nem egy tökéletes világba, önzetlen és tökéletes emberek közé. Nem egy kis házba a hegyekben, ahol csak én vagyok és a családom. Még csak nem is volt rokonom senki. De abban a műanyag karosszékben, Erik és Kitti közé passzírozódva nem kellett semmi más. A káröröm helyét átvevő boldogság pedig szabadon áramolhatott körülöttünk.

Másnap reggel, pénteken, a meccs hajnalán magamtól keltem fel. Nem pattantam ugyan ki az ágyból, annyira azért nem voltam fitt, de az álmot elég gyorsan ki tudtam törölni a szemeimből. A fürdőbe érve még a hajam sem volt olyan, mint egy szénakazal, amit meg is ünnepeltem azzal, hogy egy magasra helyezett copfba kötöttem a suli színeivel ellátott szalaggal.
Mire anya elérte a szobám ajtaját és kómás fejjel bejelentette, hogy indul dolgozni, én már teljes készenlétben dobtam át a vállamon a táskámat, benne minden jegyzeteléshez szükséges kellékkel. A reggelimet olyan gyorsan ettem meg, hogy az ajtón kilépve még el kellett gondolkodnom rajta, hogy ettem-e egyáltalán, vagy csak beképzeltem.
Az utca felénél járhattam, mikor Soma kocsija gurult mellém, benne hátul Kittivel, elöl pedig a szerelmes pillantásokat dobáló Dominikával, aki kifejezetten kedves volt azon a reggelen. Szinte hátborzongatóan kedves.

- Mennyi időnk van még a meccs előtt? -huppantam be a kocsiba, ami már indult is, mielőtt becsukhattam volna rendesen az ajtót.

- Még fél óra, ha gyorsan megyek, szóval nyugi. -szólt hátra a válla felett Soma.

- Nem értem miért sietünk ennyire. -Kitti ásítása akkora volt, hogy egy nagyobb fajta Big Mac is befért volna rajta.- A fiúk még az öltözőben fognak dekkolni, a vendég csapattal együtt. Még ha odaérünk se fogunk semmit látni az üres pályán kívül.

- Legalábbis te. -mondta Dominika lekezelően, ami felüdülésnek hatott az addigi viselkedéséhez képest.- Vannak, aki már várnak.

Mivel egy zebránál meg kellett állnunk, mind a hármuknak lehetősége nyílt rá, hogy egy igen kritikus és sugallatokkal teli pillantást vessenek rám.

- Most mi van? -kérdeztem értetlenül.

- A nadrág jó, a rojtos csizma elmegy, a bőrdzseki nem a legeredetibb, de jól áll, a felsőd pedig nincs túlzottan kivágva. -vakarta meg az állát Kitti, ahogyan a hajam kezdte el vizsgálgatni.- A hajad visszafogott, de a szalag tökéletesen kiemeli, hogy foglalt vagy. Tökély.

- Foglalt? -a hangom nagyon is felháborodott volt, de senki sem figyelt már rám. Egy pillanat alatt az összes barátom átváltott stylistba és a rendes átgondolást hiányolva összedobott szettemet kezdték kritizálni. Még Soma is ítélkező tekintettel vizsgált meg a visszapillantótükörben. 

- De még hiányzik valami... -nyújtotta el az utolsó szavakat Dominika, majd egy csettintés kíséretében egy egész sminkesládát húzott elő az ülés alól.

- Mi a... -hőköltem hátra.- Azt meg honnan szed...

*****

Pontosan hat és fél perccel később szédelegve estem ki a valódi parfümtől illatozó, kiborított csillámpor maradékától mocskos autóból. A ruhám egy szem, annyi sem volt, mivel a barátaimnál még műanyag fólia is volt, amit rám terítettek, miközben az arcomat "csinosítgatták". 
Kellett néhány másodperc, amíg összeszedtem magamat annyira, hogy az elém nyújtott tükörbe merjek pillantani. Felkészültem a legrosszabbra. Hatalmas műszempillákra, vörös rúzsra és kék szemhéjpúderre, de valami egészen más fogadott.
Egy apró, a suli kékjével megegyező színű szívecske jelent meg a jobb szemem sarkában. Ennyi. Habár enyhén bepúderezték az arcomat és halványan kihúzták a szempilláimat is, valójában nem nyúltak az arcomhoz. Minden természetes volt ezeken kívül.

- Na gyere! -karolta át a vállam hirtelen egy ismerős hangú személy.- Mi ez a részeg hangulat hugi?

- Alex! -sóhajtottam szemforgatva.- Neked nem a többiekkel kéne dolgoznod a taktikán, vagy ötletekkel előállni, vagy mondjuk, teszem azt...valami hasznosat csinálni?

- Azt csinálom. -vigyorgott le rám, miközben hátraintett Somáéknak.- Biztonságban elvezetlek az öltözőnkig.

- Biztonságban? Mégis mitől lennék én veszélyben? -nevettem és körül néztem a parkolóban.

Már bent állt a vendégcsapat sárgával kifestett busza, körülötte számomra ismeretlen autókkal és arcokkal, akik feltehetően a saját sulijuknak jöttek szurkolni. Mindenki, aki mellett elhaladtunk nagy szemeket meresztett Alexre és szúrós pillantásokkal illetett engem, amit persze nem csak én vettem észre.

- Hé, hé! -szólt oda az egyik csapat lánynak.- Ne nézzetek így rá, nem az én csajom!

- Akkor kié? -szólalt meg mögöttünk egy nagyon mély hang, amihez egy nagyon ravasz tekintet és nagyon sármos arc tartozott.- Csak nem Domokosé?

- De. -vágta rá egyből Alex, mielőtt akár csak kinyithattam volna a számat. Szúrós szemekkel meredtem rá, majd újfent az idegen focistára néztem.

- A nevem Henrik. -emelte a szájához a kézfejemet és egy apró csókot lehelt rá.- Téged?

- Hanna. -húztam el a kezemet és futtattam végig gyanakodva a pillantásom az arcán.- És bocsi, de mennem kell interjúzni.

- Még találkozunk! -hallottam a hangját, ahogyan Alex maga után húzva, szinte beráncigált az öltözők előtti folyosóra.

Döbbenten néztem, ahogyan az engem felügyelő srác sóhajtva dől neki a folyosó fehérre csempézett falának és bokszol bele a levegőbe, majd hagyja leesni a karjait maga mellé, mintha valaki elvágta volna a végtagjait tartó zsinórokat. Ő pedig dühös és tehetetlen Marionett bábúként bámult maga elé.

- Megmagyaráznád? -léptem elé teljesen összezavarodva. Olyan sok dolog történt, olyan rövid idő alatt az elmúlt percekben, hogy már szinte zsongott a fejem.

- Mi? -kapta rám a tekintetét.- Ó! Igen. Nos az ott Felcser Henrik volt. Ő az a srác, aki miatt Eriket tavaly kidobták a csapatból.