Főcímlapon

5

Nagyi segélypontja egy volt a városban megtalálható Nagyi kezdetű boltok és egyéb helységek között. A nyár közepén találtam rá erre a helyre, mikor csak úgy barangoltam a városban, felfedezve, mi minden van még itt. Aztán megláttam, ahogyan egy kisgyerek álldogál ez előtt az épület előtt és attól félve, hogy esetleg eltévedt, odamentem hozzá. Kiderült, hogy nem tévedt el és otthon nem tudták a szülei, hogy itt van. Mivel kiderült, hogy nincsenek neki.
Nevelőszülők dobták ki, még pár nappal ezelőtt, hogy boldoguljon, ahogy tud, az árvaház meg nem kerestette, mert fel sem tűnt nekik az eltűnés. Habár fogalmam sem volt, hogy ezt honnan is tudhatja azzal a kb hétéves fejével.
A lényeg végsősoron annyi, hogy nem mert bemenni, ezért megígértem neki, hogy majd együtt megyünk be és megvédem.
Az volt az első alkalom, mikor átléptem Nagyi otthonának küszöbét. Nem olyan volt, mint az eddigi otthonok, amiket láttam. Ez tiszta volt és rendezett. Ami pedig még inkább meglepő volt, hogy főleg gyerekek ugrándoztak mindenfelé a felnőttek között.
Annyira meglepődtem és megilletődtem, mikor a csengő miatt minden szempár hirtelen ránk tapadt, hogy nem tudtam megszólalni sem. Szerencsére egy idős néni odalépett hozzánk és kedvesen mosolyogva megkérdezte mi hozott minket ide.

- Nos, a nevem Molnár Hanna és azért jöttem be, mert megláttam, hogy ez a kisgyerek..-mutattam magam mögé, majd hebegve, habogva folytattam.-...kint álldogál és nem mer bejönni, szóval megkérdeztem tőle, hogy eltévedt e vagy valami és a végén kiderült, hogy a nevelőszülei rakták ki itt és segítséget szeretne kérni...

- Értem. Értem. -nevetett zavaromon az idős néni, majd kezet nyújtott.- Kovácsné Judit vagyok, de csak hívj nyugodtan Nagyinak, Hannuskám.

És itt kezdődött el a barátságom Nagyival, meg persze Zsoltival a kisfiúval, akit szinte minden nap meglátogattam. Mivel állandóan itt lébecoltam, felajánlottam a segítségemet, amit szívesen el is fogadtak. Először önkéntesként dolgoztam itt, majd a nyár végén Nagyi felajánlotta, hogy ha lenne kedvem dolgozzak itt az egyetem mellett. Fizetésért. Teljesen letaglózott a dolog, főleg azért mert én szívesen csináltam és eszem ágában sem volt pénzt elfogadni a segítségemért. Persze, mint mindig, a vége az lett, hogy Nagyi rábeszélt és elkezdtem itt dolgozni. Kaptam pólót, amit kötelező volt felvennem, de tulajdonképpen semmi más nem változott. Ugyanazokat a dolgokat csináltam, mint eddig, csak most nem egész nap, hanem minden délután öttől fél nyolcig. És boldogan csináltam. Csak a hónap végén volt mindig egy kis összetűzésem Nagyival, mikor nem akartam elfogadni a pénzt, majd mikor ezen túlléptünk, nem akartam elfogadni, ha a plusz órákért is akart fizetni. De sajnos Nagyinak nagyon jó rábeszélőkéje van.  

- Itt vagyok! -estem be az irodájába, majd zihálva folytattam.- Késtem?

- Nem. Pont egészkor, mint mindig. -nézett le rám mosolyogva szemüvege mögül ősz hajú főnököm.- Ma, csütörtök lévén, a gyerekekkel kéne foglalkoznod.

- Rendben. -fordultam volna ki az irodából, ám a hangja megállított.

- Akkor a hétvégén jössz a kirándulásra?

- Ki nem hagynám. -vigyorogtam.- Szombaton délelőtt kilencre itt leszek.

- Remek, csak mert akkor szólok, hogy a bátyám unokája is velünk fog tartani plusz kísérőként. -kacsintott pajkosan, mire megforgattam a szemem.

- Hányszor kell még elmondanom, hogy nem kell kerítőnőt játszanod? -sóhajtottam lemondóan.

- Sokszor kedves Hannuskám, sokszor. -mosolygott ravaszul, mire az ég felé emeltem a kezem, megadásom jeleként, majd kilépve az irodából, bementem a raktárba és kihoztam a társasokat.