Főcímlapon

37

A hiány egy akaratos, lassan a bőröd alá kúszó érzés, ami ha egyszer megszállt, addig nem fogod tudni lerázni, míg a hiányod tárgya vissza nem kerül hozzád...vagy el nem feledkezel róla.
Egy emberről azonban nehéz megfeledkezni. Főleg az én helyzetemben.

Erik két teljes hétig nem jött suliba. Az előadásairól mindig vázlatot küldtek neki a focicsapat tagjai, de ő maga soha nem volt jelen. Nem írt, nem telefonált, hogy el tudtam volna csípni egy beszélgetésfoszlányt. Egyszerűen csak eltűnt. Engem pedig teljesen ignorált.

- Ha nem ismernélek, még azt mondanám, hogy hiányzik neked. -lökte meg a vállamat Dominika a harmadik Erik nélkül töltött hétfői nap végén.

- Nem hiányzik Erik! -háborodtam fel. Hamisan. Hiányzott a hülye feje, meg az értelmetlen jelenléte a mindennapjaimban.

- Nem mondtam kiről beszélek. -vont vállat somolyogva a főszerkesztőnk, akinek a különös délutáni beszélgetésünk és egy újabb remek cikkem óta, egyetlen rossz szava sem volt rám.- Miért nem mész át hozzájuk és kérdezed meg egyszerűen valakitől, hogy most akkor mi van?

- Igen, látom magam előtt a jelenetet: Jajj, helló! A nevem Hanna és én vagyok az a lány, aki a legutóbbi meccsen a fiukért hasba rúgott egy fiút és emiatt most kerüli őt. Szóval Eriket keresem, itthon van? -nyújtottam el a hangomat.

- Ez így tökéletes lenne, ha egy stand up comedy műsorba készülnél. -itt egy "mindjárt megmondom a tutit" hatásszünet következett, amit Dominika egy szürcsöléssel koronázott meg a még frissen gőzölgő fahéjas teájából.- Csak sétálj oda, nézd meg van otthon valaki, aztán ha nincs, csúsztass be egy lapot a postaládájukba Eriknek címezve és kérdezd meg beszélhetnétek-e.

- Ezt melyik újonnan felfedezett könyvedben találtad meg? -hunyorítottam rá.

- Könyv? Minek, ha ti ketten itt vagytok mint élő adásban közvetített szappanopera?

*****

Erikék háza most nem úgy hatott, mint amiben egy gazdag, ám nagyon is kedves család éldegél, két fiúval és egy hátsó kertben elhelyezett üvegpalotával. Inkább mint a filmekben a gazdag, kedvesnek tűnő, ám hatalmas és kígyókkal ékesített koronát viselő hölgyeknek, akiknek semmi sem volt szent. Egyetlen dolog nyugtatott csak meg ezzel a gondolattal kapcsolatban, még pedig az, hogy csak azért éreztem így, mivel megérdemeltnek találtam a gondolatot, hogy egy ilyen Medúza várjon rám odabent.

Valahogyan mégis rávettem magam és bekopogtam. Senki sem válaszolt egy darabig, majd egy ismerős hang szólt ki.

- Ki az? -a hang gyanakvó volt és egyértelműen nem Erikhez tartozott.

- A nevem Molnár Hanna és Eriket keresem. -mondtam hangosabban, majd vártam, hogy kinyíljon előttem az ajtó. Ám az csukva maradt.

- Gyere a hátsó kerthez! -szólt vissza néhány másodperc elmúltán a hang.

Idegesen lépkedtem el odáig. A lábam alatt hangosan csikorgott a murva, ahogyan a hátsó, cseresznyefa kerítéshez értem, ahol Erik már várt rám. Ha lehet a gyomromban még egy csomó keletkezett, amint megláttam az arcát. Nem csak nem mosolygott, de ideges volt és szomorú. Már éppen szólásra nyitottam volna a szám, mikor megszólalt.

- Nincs sok időnk, mindjárt indulunk. -a keze idegesen járkált fel-alá a két zsebe közt a nadrágján és a kabátján.- Figyelj, tudom sok időre eltűntem és egyáltalán nem szóltam róla mi történik, amiért bocsánatot kérek, de ez nem amiatt történt, amit a meccsen tettél. Azt köszönöm. Én...

- Erik gyere! -kiáltott az idegen hang megint, ám nem tudtam odafordulni.

Erik két oldalt az arcomra tette a kezét és gyengéden magához húzott. Meglepetten léptem egyet előre, ahogyan az ajkaink találkoztak. Először nem fogtam fel mi történik. Annyira biztonságos, annyira jó volt az a csók! Beletúrtam a hajába, ami már az első találkozásunkkor hihetetlenül puhának tűnt, mire morgott egyet.
Szomjaztam ezt a csókot, mint mások a levegőt. Előre figyelmeztetett mindenki, mekkora nőcsábász a focicsapat kapitánya, amit nem csak azért hittem el, mert annyian mondták, vagy mert fent volt róla vagy ezer pletyka a neten. Nem. Azért hittem el, mert amint megláttam, tudtam, hogy milyen jó lenne vele lenni. Megcsókolni. Tudni, hogy a tiéd. Holott sosem lesz az.
Teljesen belefeledkeztem. Ott volt, két hét némaság után ott állt velem és megcsókolt.
Aztán megint eltűnt.

A csóknak hirtelen szakadt vége. Túlzottan hirtelen. Erik még utoljára homlokon puszilt, majd ott sem volt. Eltűnt. Én pedig csak álldogáltam tehetetlenül és megszeppenve.
Már nagyon régóta köröztünk egymás körül ez igaz, bevallom. Minden ismerősünk egy párként kezelt minket, ami szintén igaz. Mi mégsem hoztuk fel soha ezt a témát. 
Őszintén szólva pontosan tudtam mi lett volna a reakcióm a beszélgetés végén, ha megejtjük. Ugyanez. 

De amíg a szája nem érintette az enyémet, fogalmam sem volt róla, hogy ennyire akartam. Nem is gondoltam bele igazán mennyire jól tud csókolni. Szimplán próbáltam nem rá gondolni.

Most meg megcsókolt.

Aztán meg elfutott. A saját háza kert-...
A hátsó kert kapuját átugorva, csikorogva érkeztem meg újfent a murvára és ezzel a kocsifelhajtóra. A kék családi autó motorja hevesen felbőgött, majd az autó lassan kigurult az útra. Erik nem nézett rám. A családja minden tagja idegesen babrált valamivel, míg ő maga elé bámulva várta az indulást.
Két mozdulat közt ragadtam. Nem mertem utánuk futni és kérdőre vonni a családot. Ám némán állni is képtelen voltam. A lábam magától indult meg. Sajnos végül hiába futottam ki az útra. A kocsi elhajtott.

Én pedig csak bambán bámultam a távolodó kocsit és a benne ülő embert, akinek az árnyéka hátra fordult az ülésben. Még egyszer.

Aztán eltűnt a kanyarban.