Főcímlapon

48

Szégyen a futás, de hasznos.

Oh, de még mennyire hasznos!

Csak nem éppen praktikus télen, kabát nélkül, egy pár csizmával a kezedben, mikor a csúszós úton így is alig tudod megőrizni az egyensúlyodat. Meg persze az is egyfajta hátrány, ha közben kergetnek és minden második percben hátra kell nézz, hogy a nyomodban vannak-e még.

Erik focista és ezt kellőképpen bizonyítja is a tény, miszerint már fél órája kergetőztünk a városban, anélkül, hogy bármelyikünk lassított volna is egy kicsit. Magamban elmosolyodva jöttem rá: én is milyen jó kondiban vagyok! Az a sok foci edzés, amik régen felemésztették a fél életem, meg a sok késést megelőzendő futás most kifizetődött. Mielőtt realizáltam volna, már a házunk előtt is voltam. Félig átfagyva, izzadtan és kimerülten, de az ajtóhoz ugrottam és mondhatni berúgva azt, beestem az előszobába. Az ajtó hangosan csapódott be mögöttem, egyedül hagyva engem a csendes házban. Egy pillanatra már el is felejtettem miért rohantam ennyire és csak le akartam roskadni a kanapénkra.
Az ötletem útjába azonban azonnal a hangosan visszhangzó, ismétlődő kopogás állt, amit a bejáraton alig átszűrődő hangok kísértek.

- Hanna! Oké, tudom, hogy valószínűleg nem akarsz látni, habár legutóbb, mikor telefonon beszéltünk, pont te mondtad, hogy szemtől szembe kérjek bocsánatot, de ha másért nem is, van valami nálam, ami miatt érdemes lenne kinyitnod az ajtót. -mondta lihegve, de egyértelműen vigyorogva közben. Lehetett az a helyzet abszurditása, vagy az ő mindent átható vidámsága, ami mindig megtalált engem is, de úgy reagáltam erre a modatra, mint az elutazása előtt tettem volna.

- Ha azt szeretted volna mondani, hogy a világ legszebb mosolya, ki kell, hogy ábrándítsalak: Henry Cavill és Chris Evans fényévekkel leköröznek. -nyitottam ki lassan az ajtót és dőltem neki az ajtófélfának, azt tetteve, hogy az előbb nem futottam át a fél városon az előttem álló fiú elől. Végülis, teljesen hihető, nem?

- Oké, normál esetben megsértődnék, de mivel fogalmam sincs ki az a Henry akárkicsoda, most csak elengedem a fülem mellett.

- Superman? A színésze? -vontam fel a fél szemöldökömet.- Te nem nézel filmeket?

- Te meg egy Marvel és egy DC színészt hasonlítgatsz hozzám? Válassz már rajongótábort. -csillant fel a szeme egy nevetséges vita közeledtének megérzésekor.

- Pacifista vagyok. -vontam vállat.- Ha egy színész dögös, nekem lehet bármelyik fandom bálványa, akkor is dögös marad.

- Elárulva érzem magam. -mondta, de a mosoly az arcáról az utolsó szó kiejtésével el is tűnt.

- Én is. -bólintottam. Éreztem, nem helyes, hogy ennyire bénán próbáljuk a hajónkat a vizen tartani. Jobb lenne, ha kitennénk a viharnak. Az majd úgyis eldönti, hogy el kell süllyednie vagy sérülten, de továbbhajózhat a horizont felé. Szóval szélesebbre tártam az ajtót.- Nem akarsz bejönni?

*****

Ez kínos.

Amikor behívtam a házunkba még valamennyire magabiztos voltam. Elhatároztam, hogy most egyszer és mindenkorra véget vetünk egymás hajszolásának. Most vagy soha.
A letelepedő feszült csenddel viszont nem számoltam. Lehet meg kéne szólalni.

- Szóval...-vakartam meg a tarkómat tehetetlenségemben.

- Nos...-a vállai megemelkedtek, ahogyan egy mély levegővel próbálta felkészíteni magát.- Először is: sajnálom. Mindent. A titkolózást, hogy itthagytalak és akármit, amivel valaha is megbántottalak.

- De ezek csak szavak. -keserű íz telepedett a nyelvemre. Mintha anya és apa utolsó veszekedéseit hallgatnám újra. És újra.

- Hidd el, én is tudom. Ezért szeretnélek megkérni, hogy adj egy esélyt a bizonyításra. -önkéntelenül beletúrt a hajába, teljesen összekócolva azt.-  Csak egyet. Ha pedig elrontok valamit, soha többet nem kell látnod, ha nem akarsz.

- Miért egyeznék ebbe bele?

- Tartozol egy szívességgel. -emlékeztett azzal a hülyes, félvigyorával, amit mélyen legbelül annyira kedveltem.

- Emlékeztess kérlek. -vontam össze a szemöldökömet. Mi a nyavalyáról beszél ez?

- Fociedzés. Még az interjú közben valamikor. Megkértél, hogy segítsek magabiztosabbá válnod, habár erre tényleg semmi szükséged nem volt megjegyezném, és egy szívességet ígértél cserébe. -kacsintott. Egy pillanatra megnit a pályán voltunk, ahol húzta az agyamat, én meg azt a hatalmas rejtélyt próbáltam kigobozni, amit ő maga jelentett.- Most beváltanám.

- Szóval zsarolás? -hümmögtem bölcsen.

- Kétségbe vagyok esve. -a mosolya viszont egy egészen más történetet mesélt.

- De megígértem. -sóhajtottam. Amióta találkoztam ezzel a sráccal a széndioxid kibocsájtásom szinte szerintem a duplájára nőtt.- Rendben. Kapsz még egy esélyt, vagy micsoda...-legyeztem a kezeimmel felé.

- Köszönöm. -mondta és felállva előhúzott egy apró szál virágot a háta mögül.- Első dolgom ez: Molnár Hanna, eljönnél velem a bálba?

- Úgy tűnik muszáj lesz. -nevettem fel és elvéve a virágot, végre valahára átöleltem. 

Már nagyon hiányzott ez a hülyegyerek.